Nagy ritkán a még az unalomig ismert panelekből, a sokadszor újrahasznosított ötletekből is sikerül szerethető, szimpatikus popcorn-mozit varázsolni. A Vesztesek bosszúja e fenti tétel működőképes, már-már példaértékű megvalósulása: a komolyan vehető történet, markáns figurák vagy épkézláb párbeszédek nélkül készült képregény-adaptáció minden nyilvánvaló fogyatékossága és hibája ellenére is kiváló szórakozást tartogat. Bukás ide, süllyesztő oda, egy üdítően egyszerű mókáról van szó: hiába zsúfoltak be szinte minden menő (vagy annak gondolt) akció-klisét és sokszor hallott poént, az alkotók bénázásai egy agyatlanul szórakoztató mozgóképet eredményeznek. Mintha egy gyorstalpaló akciófilmes kurzusra beadott amatőr forgatókönyvet filmesítettek volna meg. A macsó főnöktől a kalapos mesterlövészig minden szereplő a karikatúra hatán táncol, az ötfős szupercsapat kalandjait végigkövető sztoriba pedig egyetlen eredeti momentumot sem sikerült beszuszakolni - ám fura mód minden éppen így jó, ahogy van.
A klisék túlzott, erőltetett lazasággal elővezetett kritikátlan felhasználása egy nem várt, nem szándékolt mellékhatással jár. Olyan súlytalan és papírízű minden, hogy a néző legnagyobb meglepetésére hirtelen működni kezd a film. A stilizált jelenetek és az egydimenziós figurák nem bántóak hanem vicces, a röhejesen stilizált összecsapások tetszetősek és még a poénok sem sülnek be mindig. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki olyan bénán meséli a viccet, hogy az előadásmód mellett végül megőröl maga az amúgy közepes történet is. Ennek a fura hatásnak az egyik iskolapéldája a film egy belassított, amerikai zászlóra komponált menetelése: valószínűleg nem iróniának szánták, ám annyira kínos egy ilyen beállítás megidézése, hogy a felháborodás, a fejcsóválás helyett végül nevetni kezdünk. Giccsbe hajló vásári komédiát kapunk, vaskos B-filmes idézőjelekkel és könnyed panelekkel - akár így akarták az alkotók, akár nem.
(mi ez a lista? - itt megtalálod!)