Ha manapság egy képregényfilm ki akar tűnni a dömpingszerű kínálatból, az alkotóknak a látvány és a karakterépítés szintjén is valami újat, markánsat kell kitalálniuk. Míg a sikerhez vezető út egyik oldalán a Nolan-féle Batman posztmodern komplexitása dolgoztatja az agyat, a másikon pedig a Bosszúállók ömlesztett hiper-akciói szegezik a plüssfotelekbe a közönséget, a legfrissebb Dredd-megfilmesítés pökhendi módon egy harmadik, igen célravezető módszert választott. A fokozás, a dráma vagy a cizellált írói furfang helyett Pete Travis rendező büszkén nyúl vissza az aktuális sztárműfaj B-filmes hagyományaihoz, majd az összetett narrációt faék-egyszerűségű sztorival, az aprólékosan kidolgozott felszínt zsigeri cirkuszi látványossággal helyettesíti. Bár nem lett kasszasiker, és a kritika is méltatlanul megfeledkezett róla, a Dredd 3D a filmtípus egyik titkos favoritja: az ütős, hatékony és gyors akcióhalom egy hamisítatlan ponyva-mozi, de pont emiatt szórakoztató.

A Travis vezette stáb két fronton is rendkívül bölcs döntést hozott, hisz a forgatókönyv és a megvalósítás is a lehető leghatásosabb fogásokat részesítette előnyben. Az apokaliptikus disztópia (sugárszennyezés, erőszakos megaváros) ezúttal puszta háttér A rajtaütés indonéz kitörés-dramaturgiáját koppintó, masszív menekülés-történet számára. A mogorva, önironikus terminátor-üzemmódba kapcsolt Dredd egy paranormális képességekkel megáldott, csinos újonccal indul bevetésre, ám a gonosz, szabdalt arcú drogbáró hermetikusan lezárja a százemeletes házat, és csábító vérdíjat tűz ki a két rögtönítélő rendőrbíró fejére. Ezeknél komolyabb narratív truvájok szerencsére nem is várnak ránk. Az egyszerű, ám annál stabilabb történetvázra már lazán felfűzhetők a vérbő akciók, az egysoros beszólások és a kőkemény, szigorúan egydimenziós figurák.

A jelenlegi trendekkel üdítően szembemenő minimál-sztori könnyeddé és önfeledté teszi a képregény-adaptációt, és ezt a felszabadult, önkritikus hangulatot az ügyes látvánnyal sikerül tovább fokozni. Hollywoodban sajnos nagyon ritka jelenség, amikor egy rendező végre tényleg a helyén kezeli a 3D-t, és nem valami erőltetett jelentésréteget akar a műbe erőltetni, hanem csak és kizárólag a közönség kedvében akar járni. A lepusztult, futurista toronyház zöldesszürke cyber-betonlabirintusa önmagában is hiteles és meggyőző, de az eltolt színekbe, neonfénybe áztatott jeleneteket Travis időről-időre még szuperlassított 3D-csemegékkel is megszakítja. A „slo-mo” névre keresztelt droggal megindokolt, apró klippek abszolút öncélúan akasztják meg a történetet, de közben maximálisan kényeztetik a szemet.

Igaz, vásári kiaknázása ez a térhatású technológiának, de ebben az esetben legalább nem titkolja senki, hogy a lassított vízcseppek, a fröccsenő vér kizárólag a kápráztatás miatt kerültek ide. Travis nem tesz úgy, mintha valami új csúcsművet alkotna, és nem is a punkos hevületű Dredd-képregények magasztos átértelmezését tárja elénk, ehelyett maximálisan kizsigereli az alapanyagot, és visszatér a régi vágású, egyenes sci-fi akciókhoz. Büszkén vállalt, valódi B-kategória ez, a lehető legnemesebb fajtából: sehol egy csepp komolyság, sehol egy ásító üresjárat. Csak a marcona hős van, aki kifogyhatatlan tárral, csontig összeszorított ajkakkal megy előre, és előbb-utóbb hullazsákba csomagolja az összes rosszarcú ellenfelét. A megalomán trükkökkel és személyes útkeresésekkel túlzsúfolt időkben nagy öröm az ilyesmi!

(mi ez a lista? - itt megtalálod!)