Zack Snyder eddigi rendezői munkássága tökéletesen szemlélteti a kortárs hollywoodi blockbuster kínzó ellentmondásait. Alkotónk csillogó, de fájóan sablonos újrázásokkal és képregény-feldolgozásokkal hozta a kötelező nézőszámokat, ezért még annak ellenére is elismert rendezőnek számít, hogy igazán jó vagy fontos film tulajdonképp nem is fűződik a nevéhez. Snyder az explicit látvány iparosmestere, a "brandek" nagy kiaknázója, aki az ikonikus figurákat lebutított dramaturgiai és érzelmi panelek köz helyezi, majd az egysíkúra redukált történeteket egészen brutális audiovizuális trükkorgiába forgatja. Kifejezetten érdekes lenne megvizsgálni, vajon miért imádják olyan sokan ezeket a steril, gyakran önmaguk paródiájába forduló műveket (300, Sucker Punch). Jelen írás keretei között az okok feltérképezésére sajnos nincs lehetőségünk, ám az Acélembert kísértő kettős minőségek megvilágító erejűek és nagyjából ki is rajzolják, mi is az alapvető probléma Synder munkásságával.

Superman az első képregényhősök egyike, az igazi amerikai übermensch, aki az individualizmus messiásaként hirdeti a „te is jobbá teheted a világot” közhelyes, de ettől függetlenül kifejezetten hasznos elvét. Ez a piros köpenyes fickó azonban a realisztikusabb, komolyabb pszichológiai motívumokkal felvértezett kollégáival ellentétben kissé elnagyoltnak és unalmasnak tűnhet. Clark Kent a Krypton bolygó szülötteként a mi világunkban gyakorlatilag mindent megtehet, ráadásul ő alapban egy szuperhős, aki a szemüveg mögé bújva végeredményben egyszerű átlagembernek álcázza magát. Kal-El/Superman genezisét és sorsát a fenti okok miatt igen nehéz átélhetővé és érdekfeszítővé varázsolni - az új film nagy bravúrja, hogy ez többé-kevésbé mégis sikerül az alkotóknak.

Christopher Nolan neve nem véletlenül tűnik fel a stáblistán, hisz a helyét kereső, saját kételyeivel birkózó, gyökereit kutató kryptoni hőssé válása tagadhatatlanul magán viseli a brit alkotó kézjegyét. Az írók nemcsak izgalmassá, sőt, emberarcúvá varázsolják a figurát, de siker hihető dilemma elé állítaniuk. Az amerikai álom-gyermekkor hatásos (kansasi farm, szerető anya, bölcs, Costner-kinézetű apa), az útkeresés emlékei érzelmileg is bevonnak a történetbe, az Acélember repülés nélkül is leköti a figyelmünket. Clark sokági nem tudja, mihez is kezdjen a képességeivel és a bizonytalansága egy csapásra közel hozza a figurát. Az 1980-as Superman II motívumaiból épített másik szál már sokkal kevésbé meggyőző, de a célnak tulajdonképpen megfelel. A fasiszta-kommunista diktatúra és a szabad választás összecsapása nyilván didaktikus, de Zod érvei szerencsére mégsem teljesen üresek. Külön piros pont jár azért is, hogy a hebegő-habogó újságírós álcát, illetve a szerelmi szálat is a kor követelményeihez igazították..

Az Acélember sztorija tehát összeáll, a figurák ráncfelvarrása sikerül és még a színészek is tökéletesek. Ezen a ponton azonban hirtelen működésbe lép a Snyder-effektus, és a Nolan-féle okos szuperhős-mese végül egészen más irányokba halad. Már az organikus és gépi óriásrovarokkal büntető Krypton is gyanús, ám a második félidő egyre agyatlanabb zúzásai egyértelműen megmutatják, mikor veszi át az irányítást Snyder. Az még egy dolog, hogy Superman és az ellenfél kompletten ledózerolja Smallville aprócska városát (ami a robbanások, az ágyútűz és tonnás tárgyak dobálása ellenére egész jó állapotban marad). A film akkor lesz válik igazán zavarbaejtővé, mikor a bolygóközi szereplőink Metropolis városát olyan hatékonyan leamortizálják, hogy amellett még Godzilla is szégyenkezve elbújhat.

Igen vicces azzal szembesülni, hogy a mű tetőpontján hősünk négy ártatlan civil életéért aggódik, holott előtte néhány millió városlakra már komplett házakat, súlyos járműveket és egyéb tereptárgyakat dobáltak. Értem én, hogy tényleg nagyon látványos és trendi dolog fotórealsztikus aprólékossággal áttörni a fizika határait, nyilván a popcorn mellé kislabdaként hajigált tehervonatokat és vízszerűen szétfröccsenő betont vár a néző, de ez akkor is paradox.Snyder eltanulta Neill Blomkamp kézikamerás zoomolását, bevonta Nolant a sztori megalkotásába, ügyesen választott színészeket de végül nem hazudtolta meg önmagát. Az Acélember egy meglepően intelligens középrész után először unalmas attrakcióba, trükkbemutatóba majd végül abszurd zúzásba fordul. A történet logikája, az írói- és színészi teljesítmények helyett a számítógépekre bíznak mindent, a józan ész helyét a villódzó képi- és hanghatások veszik át, így a komolyan vehető tartalom helyét a zavarbaejtő üresség veszi át. Az igazán elgondolkodtató mégis az, hogy a film lazán hozta az elvárt bevételi eredményeket.