Ha valaki esetleg nem ismerte volna Tolkien híres műveit és csak a moziban utazott először Középföldére, az első Hobbit után annak is nyilvánvalóvá válhatott, hogy ez a trilógia bizony nem tartozik egy kategóriába a Gyűrűk ura masszív folyamával. Egy vékonyka könyvből nem lehet büntetlenül kilenc órás nagyeposzt a vászonra varázsolni, a betoldások és az egyszerűbb cselekményszövés ugyanis látványosak maradnak. Peter Jackson azonban egyre jobban érzi a második trilógia ritmusát és célját: ha nem tukmálják a patetikus hangulatokat, a fantázia-kirándulásért és a látványos kalandokért cserébe a nézők hajlandóak szemet hunyni az egyszerűbb vonalvezetésű, szegényesebb történet felett. A Smaug pusztasága csak és kizárólag azért működik, mert Tolkien egy olyan csodálatos mesevilágot teremtett, ahová mindenki szeret kiruccani és körbenézni egy picit. Jackson fogja ezeket a kitűnő figurákat, elviszi őket a tündék erdejébe, a Tóvárosba és a törpék hegybe vágott birodalmába, a néző pedig csak ámul és bámul. Szép a 3D, lehengerlőek a trükkök és kitűnőek a maszkok, de ha nem lenne ez a remek képzelőerővel megáldott, mesebolond rendező, ha nem játszanának kiválóan a színészek és Tolkien elképesztő fantáziája, a technika, a filmekbe feccölt milliók sem érnének semmit. Már most alig várom, hogy jövőre ilyenkor újra elzarándokolhassunk Középföldére.