Az antihősök és a gonoszok az elmúlt időszakban szép lassan bevették a populáris kultúra legfőbb hadállását és ma már nem ritka, hogy pozitív ellenpélda nélkül is abszolút főszerepet alakítanak a különböző műfajokban. Ahogyan mostanság kíméletlen sorozatgyilkosok és keresztapák is esendővé válhatnak, úgy a sokáig legyőzendő ellenfélként kezelt mesehősök is elnyerhetik a jutalmat. A Szörny Rt. szőrös lényei, Rontó Ralph és Megaagy mellett az utóbbi években a szintén világuralomban utazó Gru uraság tett szert komoly népszerűségre, nem véletlenül. Az antagonista-létet üzletszerűen űző figura egyrészt pompásan figurázza ki a Bond-ellenségek klasszikus vonásait, másrészt nyilvánvaló párhuzam rajzolódik ki a szúrós karakter és a szeretre éhes, önmaguk elé páncélt tartó különcök között. A Gru e két motívumra építi a sikeres receptet: a poénok az archetipikus figura kreatív átformálásából, a szívfacsarás pedig a boldogság és a valahová tartozás elfogadásából fakadnak. A kalandok ügyesen variálják az ismert alaptörténetet, a gegek kegyetlenek, a sárga kis minyonok, a fenevad-kutya, az elnyomó anya és a kocka-vetélytárs pedig bebiztosítják a hatást. A célközönség igényei maximálisan ki vannak elégítve, de a finnyásabbak is örülhetnek: hollywoodi mércével nézve az átlagnál szabálytalanabbra, vagyis érdekesebbre sikerültek a rajzok. Úgy látszik, a jók ma már kevésbé izgalmasak, mint a megjavuló rosszak.