Bollywood ha csak lassan és áttételesen, de szép csendben átszivárog a globalizált popkulturába, elérve végre a nyugati néző ingerküszöbét. Az indiai mozi első pillantásra beazonosítható ikonikus sajátosságai, a színek, a zenék és a táncok kavalkádja ma már nemcsak az ironikus reklámokban és a tiszteletteljes főhajtásokban bukkan fel, de a markáns alkotóelemek egyre több angolszász produkció veszi kölcsön. A hatalmas ország filmtermését a hollywoodi elbeszélésmódhoz szokott néző azonban csak igen nehezen törheti fel: egy bollywoodi alkotás megtekintése egészen más élményeket tartogat, mint akár egy ázsiai vagy dél-amerikai produkció megtekintése. Az Om Shanti Om nagy előnye, hogy nemcsak a régi és új Bollywood közé ver hidat, de tökéletes kiindulópontot kínál e semmi mással össze nem téveszthető, rendkívül egzotikus filmipar felfedezéséhez.
A 2007-es kasszasiker több szempontból is kötelező darab az indiai mozival most ismerkedők számára. Az Om Shanti Om nemcsak Bollywood legfontosabb sajátosságait vonultatja fel, de gyorstalpalóban összegzi a legnagyobb sikereket, illetve a játékidő második felében felmutatja a jelent és a jövőt is. Indiában tipikusnak számító reinkarnációs szerelmi történetről (!) beszélünk, ahol a régi és új ugyanúgy összecsúszik, mint a komédia, a musical, az akció, a horror és a dráma. Farah Khan rendező a maximumra pörgeti az arrafelé bombabiztosnak számító képletet, de szerencsénkre már a hollywoodi filmeket is fogyasztó indiai néző kegyeit is keresi: a játékidő két óra negyven percre rövidül (igen, arrafelé ez kurta), a dalbetétek számra csökken, a sztori pörög és ami a a legfontosabb, az alkotók nagy adag öniróniával, önreflexíóval közelítenek az alapanyaghoz. Bár az utalások és villanásnyi vendégszereplések nagy részét a megfelelő hatértudás hiányában nem értjük, az örömjáték hangulata tökéletes átjön és bizonyosan magával ragad minket is. Az Om Shanti Om így kaput nyit a “kívülállóknak” is és végeredményben kedvet csinálhat a további kulturális kirándulásokhoz.
Talán már az eddigiekből is kikövetkeztethető az az alapvető különbség, mely a “nyugati” (jelentsen ez most bármit) és az indiai mozi között feszül, és ami számunkra oly izgalmassá, különlegessé varázsolhatja ezeket filmeket. Míg ugyanis mi a valóság lenyomatát, a bennünket körülvevő világ, az életünk sűrített, átdolgozott, valamilyen cél irányába rendezett “felvételét” keressük a vásznon, addig Bollywood egy soha nem létezett fantáziát, saját törvények és belső esztétikai sajátosságok mentén felépülő látványos mesét kínál. Az indiai néző a mozijegy megvételével nem a saját problémáival akar szembesülni, hanem ki akar szakadni, el akar távolodni a hétköznapoktól. A színes díszletek, a gyönyörű színek és fények, a mozgalmas táncok, a szemkápráztató ruhák, a stilizált túlzások és a naiv történetek mind-mind a tökéletes illúziót szolgálják: a fizikai törvények, az ok-okozati összefüggések, a műfaji korlátok nem akadályozhatják mindezt. Hollywood fantáziája a korlátok kreatív használatáról, a realitás minél rafináltabb átformálásáról, a nézővel való játékról szól - Bollywood ellenben a totális érzéki lehengerlésre, az ünnep rítusára utazik. Sokan bizonyára nehezen emésztik majd meg az Om Shanti Om szoktalan kifejezésmódját, mégis mindenképpen érdemes felvenni egy másféle nézői attitűdöt...majd hagyni, hogy elvarázsoljon.