Ha a cseh újhullám kerül szóba, a többség azonnal Forman, Menzel, esetleg Passer remekműveire gondol. A szatirikus-groteszk állapotrajzok mellett azonban egy másik, szürrealista-filozofikus vonulat is markánsan jelen volt, mely szép fokozatosan eltávolodott a konkrét politikai-társadalmi kérdésektől, és elsősorban az egyénre koncentrált. A sokat hivatkozott Chytilová és Schorm mellett e látásmód egy talán kevéssé ismert képviselője Jaromil Jires, aki meghatározó szerepet játszott e fontos filmes forradalom kibontakozásában, majd egy szűk évtizeddel később, a kifulladás környékén egyértelműen a misztikum és a szürrealizmus felé fordult. Az 1970-ben készült Valéria és a csodák hete akár a cseh újhullám utolsó jelentős darabjának is nevezhető.
Jires műve egy végletekig stilizált, szép szecessziós képekkel és erős pszichológiai motívumokkal dolgozó fantázia - egyértelműen az 1971-es legendás magyar mozi, a Szinbád társdarabja. Míg azonban Huszárik az emlékezés és az elmúlás kérdéseir járja körül, a cseh alkotó a szexuális érésre, a női lélek vizsgálatára koncentrál. A nem éppen hétköznapi feladat érdekében Jires a folklór és az európai kultúrkincs mélyrétegeibe ás, majd a klasszikus vámpír alakjához, annak fausti verziójához nyúl. Alkotónk végül sikerrel jár: filmje nemcsak gyönyörű, de hatásos is. Az erőteljes szimbólumokon keresztül még azokat a nézőket is magával ragadja, akik nehezebben viselik a tisztán vizuális, metaforrákkal dolgozó műveket.