Nicolas Winding Refn eddigi munkásságának egyik legfontosabb tematikai vezérfonala az erőszak természetének feltérképezése, így aztán kézenfekvő választásnak tűnt életrajzi filmet készítenie Nagy-Britannia leghírhedtebb börtönlakójáról, a hiperagresszív Michael Gordon Petersonról. Az általában csak becenevén (Charlie Bronson) emlegetett bűnöző kifejezetten érdekes és ellentmondásos személyiség, hisz egyszerre tekinthető elvetemült bűnözőnek, brutális bohócnak, mentálisan sérült, a társadalomból kivetett betegnek vagy épp végletekig  dühös anarchista lázadónak. A Bronson egyik erőssége, hogy képes megragadni ezeket a paradoxonokat, azaz nem szolgál kész válaszokkal, inkább érdekes kérdőjeleket rajzol fel főszereplőjével kapcsolatban. Refn olvasatában Petersen valahol a nihilizmus, a tudatos karrierépítés és az őrület határán egyensúlyoz, a figura egyszerre képes végtelenül szabad és a végletetig determinált tetteket véghez vinni. A dán rendező a film nyelvét ezekhez a sajátosan vibráló ellentétpárokhoz igazítja, az egymást kizáró minőségeket pedig csak a szürrealizmusba hajló fantázia peremvidékén tudja kibékíteni, emiatt azonban a film sokszor fókuszát veszti és csapongóvá válik. Bár a kényes egyensúly több ponton megborul, az erős színek, a markáns zenék és teátrális megoldások hatásosak. A Bronson egyszerre idézi Terry Gilliam és Stanley Kubrick látásmódját, mégis letörölhetetlenül magán viseli Refn kézjegyeit. Mindezek azonban mit sem érnének a főszerepben brillírozó Tom Hardy nélkül: a Bronsonra elsősorban az ő elsöprő alakítása miatt fogunk emlékezni.