Már-már az önparódiával határos az a fajta időhúzás, melyet a Walking dead alkotói használtak a negyedik évad második felvonásában. Az első etap katartikus végkifejlete után az egy-egy szereplőre, illetve szereplő-párosra fókuszáló részek a karakterek elmélyítését, a kapcsolatok árnyalását tűzték ki célul, ám a hangulati kötelezők mellett jobbára unalomba fulladtak. Egy-két ügyes fordulatot, meglepően merész húzást leszámítva kínos eseménytelenséggel zárultak a részek: az új szereplők és a kiszámítható végkifejlet sem tudott megfelelő feszültséget pumpálni a jelenetekbe. A lendületet egyedül a zombi-apokaliszis megunhatatlan atmoszférája, illetve a WD-függőségünk tartotta fenn.

Ebben a tavaszi fordulóban szinte minden színésznek lehetősége volt sírni egy párszor, a könnyes-érzelmes, óhatatlanul giccsbe hajló lelkizéseket ráadásul műsoridő-kitöltő visszaemlékezések tarkították. A sorozat fő motívumát adó erkölcsi dilemmák, a kortárs áthallások helyét a túléléssel kapcsolatos lamentációk vették át, amivel nem lenne baj, hogy a közhelyeken túl képesek lennének árnyalni az eddigieket. Az írók célja nyilván a karakterek és kapcsolatrendszerek újrapozícionálása, ezt azonban két-három részben lazán lehetett volna intézni, a nyolc részre nyújtott (fél)évad erősen alibi-szagúnak tűnik. Igaz, a fináléra végül sikerült néhány iszonyú jó beszólást és beállítást kreálni, a lebegve hagyott szituáció pedig egyértelműsíti, hogy ősszel nemcsak ők, de mi is folytatjuk! Ha innen nézzük, az alkotók teljesítették a kötelező feladatot.