A pályáját filmes forradalmárként és ellenkulturális lázadóként indító Pedro Almodóvar a debüt óta eltelt bő három évtizedben a spanyol mozi megbízható exportcikkévé, afféle nemzeti inztézménnyé öregedett. Az első szertelen, színes és felforgató művek helyét fokozatosan átvették a mívesebb, profibb és komolyabb alkotások, a kirobbanó szabadság és a megélt szexualitás harsány ünnepét pedig a szerelem, az erotika, a vágy mélyebb, megfontoltabb analízisei váltották. Almodóvar hosszú karrierje során tökéletesre csiszolta sajátos alkotói módszerét, eközben azonban néhány fogás óhatatlanul panellé, bejáratott megoldássá csontosodott, így a korai filmek fésületlen, pimasz bája, a féktelenül áradó energiák egy része elveszett.
Nem mintha az újabb alkotások gyengébbek, enerváltabbak vagy üresebbek lennének, sőt, a rendező a kétezres évek fordulóján a létező összes díjat besöpörte és egyértelműen a csúcsra ért. Mivel a végletekig kidolgozta a giccses melodrámákból, frivol komédiákból és a spanyol nemzetkarakterből párolt szerzői világát, Almodóvar utóbbi néhány munkáján már tisztán érezhető a filmkészítés iránti szenvedély lanyhulása. A művészi felfrissüléshez, az egyenletes színvonalú folytatáshoz és a fenyegető modorosság elkerüléséhez a rendezőnek láthatóan új lendületre és ihletre van szüksége. Ezek után érthető, új rendezésével Almodóvar miért kanyarodott vissza a korai szexkomédiák szilaj és őrült világához. Nagy kár, hogy a Szeretők, utazók ezzel együtt sem igazán működőképes darab.
A Madrid felett köröző, kényszerleszállásra készülő járat utasai és a helyzetet uralni próbáló személyzet bizarr és pikáns kalandokba keveredik, miközben a rendező számos önreflektív utalással és aktuálpolitikai áthallással gazdagítja az alapvetően komolytalan történetet. Almodóvar érezhetően szórakoztatni akar, kinevetni az országot sújtó gazdasági válságot és az impotens vezetőket, ám nem sikerül magával ragadnia a közönséget. Egy jó komédiának óramű pontossággal, tökéletes ritmusban kell működnie, ez pedig kimondottan nagy alkotói fegyelmet és aprólékos műgondot igényel. Bizonyára jól tudja ezt Almodóvar is, elvégre az ő nevéhez fűződik az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén hibátlan vígjátéka. Hiába azonban a rutin, ezúttal mégsem sikerül hatásosan összerakni az alkotóelemeket. Félkész figurákat, vázlatos bonyodalmakat, egyenetlen tempót kapunk: az erőteljes szexualitás, az eltúlzott, elrajzolt karikatúra öncélú marad, sőt, még a film hangsúlyos repülőgép-metaforája (Peninsula, azaz Félsziget a társaság neve) sem működik.
Az altesti poénok, a nemi identitás és a másság bonyodalmai, a kétértelmű viccek Almodóvar számára mindig is kiemelten fontosak voltak, a rendező ugyanis hatásos fegyverként használta őket a prüdéria és az előítéletek elleni harcban. A Szeretők, utazók esetében erről azonban szó sincsen, a pikáns humor a legtöbbször sajnos öncélú és kifejezetten ízléstelen. Bár az operatőri munka, a fények és színek alkalmanként megcsillantják a legendás stílus néhány fontos elemét, a megkezdett történet-szálak, az események végül nem állnak össze. Elmarad a rendezőre jellemző melodramatikusan elrajzolt finálé és a komédiáit jellemző karneváli hangulat is. A könnyed lazaság helyett kimódoltság, játék helyett fáradt újrázás: akárhonnan nézzük, Almodóvár e filmje egész egyszerűen nem jött össze. Némileg paradox módon mindez szimpatikus kiszámíthatatlanságot csempész az életmű folytatásába. Kíváncsian várjuk, vajon merre vezet tovább a spanyol rendező újta.
