A kortárs tömegkultúra különös báját az alkotóelemek és motívumok minden eddignél kaotikusabb elegye, illetve a globális megfelelési kényszer adja. A világpiacra termelő hollywoodi óriásgyár jelen esetben például ausztrál-brit-dán színészekkel egy viking mitológiából íródott amerikai képregény CGI-adaptációját vitte vászonra. Míg a Thor első részét a Shakespeare-univerzumban otthonosan mozgó Kenneth Branagh jegyezte, a második rész a divatos tévésorozatokon edződött Alan Taylor irányításával készült. Míg Branagh több-kevesebb sikerrel megpróbált valamiféle light-királydrámát faragni a hős genezistörténetéből, Taylor kizárólag a látványra és az attrakcióra összepontosít - akaratlanul is felfedve a mai blockbusterek kínzó ellentmondásait.
Színészóriások és feltörekvő tehetségek hakniznak a zöld háttér előtt, értékelhető karakterek és drámai híján az utolsó cseppet is kifacsarva az egysoros szövegekből. Hollywood az elmúlt években már nem a honi mozikat, a kínai, japán, orosz, brazil és európai közönséget célozza be, ami a cselekmény és a figurák hihetetlen sematizálásával, az audiovizuális attrakciók fokozásával jár. Az eltérői befogadói pozícióknak, a különböző kulturális háttereknek nem szabad befolyásolniuk az élményt, esetünkben tehát egyenesen a fény és a sötétség csap össze. A kisebb fiú bölcsebb lesz, az isten földi nőbe szeret bele, az őrült tudósnak igaza van.
A vaskos panelek közötti kötőanyagot a számítógép generálta látvány szolgláltatja: a skandináv ornamentumok valamiféle sci-fi/folk-fantáziába olvadnak össze. Ez a kotyvalék akár még szórakoztató is lehetne, az eszkalálódó rombolás, a robbanó/zuhanó/dőlő tereptárgyak fotórealisztikus tálalása azonban elkerülhetetlenül unalomba fullad. Az uniformizálódással és infantilizmussal párhuzamosan a néző egyre érzéketlenebb a trükkmesterek teljesítményeire, a üresen kongó blockbusterek visszahozzák ugyan a pénzt (sőt, termelnek rendesen) - de ki tudja, meddig. Reméljük, már nem sokáig…