Az Éhezők viadala eddigi két megfilmesítése üdítő színfolt a divatos young adult regények unalmas és kiszámítható adaptációi között. No nem mintha Suzanne Collins disztópiái valódi társadalomkritikai éllel mesélnék el a szegény lány öntudatos és erős nővé válását, ám a rutinos forgatókönyvírók az utolsó cseppet is kifacsarták az alapanyagból. A rózsaszín kitérők és a szerelmi háromszög zárójelbe tételével, a feminista és médiakritkus hangok érezhető erősítésével az alkotók fontos missziós tevékenységet folytatnak, hisz a fiatalokat célzó blockbustereknél ma már szokatlanok az ehhez hasonló, komolyabb húrokat pedzegető példamesék.
A vásznon látható diktatúra most sem vehető komolyan, az elnyomással kapcsolatos dilemmák mégis remekül mozgatják a cselekményt és maximálisan kiszolgálják a célcsoport igényeit. A római/fasiszta ikonográfiából gyúrt jövőkép, illetve a valóságshow-rémálommá fokozott viadal látványként sem utolsó, a mellékszerepekben pedig valódi színészóriások brillíroznak. A második etap ráadásul az első felvonásnál sokkal erőszakosabb, pergőbb és akciódúsabb, egy aktív, cselekvő női hőssel, aki nemcsak független a hímektől, de meg is menti, fel is szabadítja őket.
Az alkotók elkötelezettsége már önmagában is dícséretes fejlemény, a virtuális/valóságos ütköztetésért pedig jár a piros pont. A Futótűz legnagyobb erénye mégis az, hogy a megpendített, komolyan vehető tini-dilemmák mellett rendkívül szórakoztatóak. Mintha a nyolcvanas évek fasisztoid látomásai és dzsungel-akciói születnének újra: ki hitte volna, hogy épp Katniss Everdeen lehel új életet ezekbe a műfajokba. Jó jel, hogy az Egyesült Államokban nem az üres attrakciókra, hanem erre a szeretheő blokcbusterre váltották 2013-ban a legtöbb jegyet.