A fikció és valóság egymásra játszása, az elbeszélői tér felé ácsolt metanarratíva remek lehetőségeket tartogatnak az elhasználódott műfaji és narratív receptek felfrissítésére. A norvég Vakon paranoia-drámába forgatott romantikus komédiája például a figuráit író hős képletéből ácsol izgalmas és friss filmet. Eskil Vogt egy látását nemrég elvesztett főszereplő fejében kavargó gondolatait követi, pimasz módon összemosva a képzeletet és az elbeszélői valóságot. Az ötletes forgatókönyvnek és az invenciózus rendezésnek hála a néző folyamatosan besétál a csapdába és soha nem lehet biztos benne, a fikció melyik szintjén jár éppen.
Az írói játék önmagában is szórakoztató, a gyakori hangulati- és műfaji váltásoknak hála számos meglepetéssel, humoros kitérővel és meghökkentő fordulattal szolgál. Vogt elbizonytalanítja és összezavarja a nézőt, ám ez korántsem öncélú alkotói gesztus, hanem egy tudatosan építkező koncepció része. Hősnőnkhöz hasonlóan mi is tévován tapogatózunk a a film terében és megpróbáljuk visszaszerezni az irányítást a történet és a befogadói folyamat felett. A rendező sikeresen zökkent ki minket a bizonságosnak gondolt nézői pozíciónkból és így új élményeket kínál. A Vakon tökéletesen érzékelteteti az érzékszervi tapasztalatok, a valóság képlékenységét, így elsőrangú filmélményt kínál.