A nyolcvanas évek a gimifilmek nagy korszaka volt (többek között), az Amerikai Pitén vagy Project X-en felnőtt generáció talán el sem tudja képzelni, de az alkotók ekkoriban még igen komolyan vették a saját célközönségüket. A producerek merészebb ötletekre is rábólintottak, mert úgy okoskodtak, ha a film megszólítja a fiatalokat, akkor azok el fognak zarándokolni a moziba. Ez a stratégia sokszor működött ugyan, de a financiális bukások miatt a stratégia korántsem volt olyan üzembiztos, mint a testnedvekkel és péniszre ragadt videókazettával támadó mai receptek. Igaz, az akkori fiaskók jelentős része később megtalálta az útját a nézőkhöz és két-három évtizeddel a bemutató után masszív rajongás övezi őket. A Heathers pontosan ilyen darab, melyre nyugodtan rásüthető akár a kultikus címke is.
1988 óta sokat változott a világ, ez a bizarr, erőszakos, a tinédzser-öngyilkosság, a szülői felelősség és csoportdinamika kényes témáit boncolgató film ma biztosan nem készülhetne el. A mostanság menő tévésorozatok rendezésével foglalkozó Michael Lehmann igazán nem vádolható finomkodással, hisz ezek a nagyon is valós problémákat az abszurd, a morbid, a szürreális eszközeivel tolja az arcunkba. Winona Ryder karaktere legalább olyan ellentmondásos, mint a pszichopataként is szimpatikus Christian Slater figurája. A történetben felbukkanó mellékszereplők mindegyike egy-egy fontos magatartástípust összegez, de a szájbarágás helyett a meghökkentésé, a brutális vicceké a főszerep. Ördögien kegyetlen film, mely mégsem neveti ki a hőseit, sőt, éppen az őszinteségével és agressziójával képes hatni. A hatalom és a népszerűség perverz logikája helytől és időtől függetlenül mindig izgalmas.