Haladó spagettiwestern-rajongóknak mindenképpen érdemes egy olyan darabot is megtekinteniük, mely még a legendás zsáner csecsemőkorában, a nagy sikerek, a felülmúlhatatlan stílus megtalálása előtt készült. Az 1963-as Massacro al Grande Canyon állatorvosi lóként szemlélteti, milyen volt egy olasz vadnyugati mozi akkor, mikor az alkotók még szimpla amerikai másolatokban, egyszerű bérmunkákban gondolkodtak.
A helyszín Jugoszlávia, a furán zöldellő háttérben a nem sokkal korábban forgatott NSZK Winnetou-mozik díszlete látható, a kamerát Enzo “Trinity” Barboni irányítja. Nézőcsalogató sztárnak Robert Mitchum fiát (Jamest) sikerült megszerezni, a rendezői székbe pedig néhány jelenet erejéig maga Sergio Corbucci ül be, aki még a forgatókönyvbe is besegített. A későbbi legendás művek csíráit azonban hiába keressük. Sehol egy stilizált plán, sehol egy összehúzott szempár: a történetben a bosszú motívuma felbukkan ugyan, a város békéjét fenyegető családok harca mégis inkább a tengerentúra vagy egy maffiafilmbe, de nem egy ízletes spagettibe illik.
Jólfesült papírhőseink ide-oda lovagolnak, a cselekmény vészesen széttart, az akciók lomhák és hiányzik a kellő feszültség. Már-már hihetetlennek tűnik, hogy néhány hónappal, néhány évvel később ugyanezek a stábok a filmtörténet talán legmenőbb alkotásait forgatják majd le. A Massacro al Grande Canyon képkocáit pont ez a filmtörténeti pespektíva ruházza fel némi bizarr érdekességgel. Hallva a giccses szájharmónika-melódiákat és látva az enervált képeket még élesebben kirajzolódnak az ikonikus spagettiwesternek szerethető erősségei.