Amióta az eszemet tudom, mindig lenyűgözött Noé története. Özönvíz, állatok, hatalmas bárka - hiába tűnik első pillantásra egyszerűnek, ez a sztori számtalan olyan mítikus elemből áll össze, melyek vallástól függetlenül képesek megmozgatni az emberek fantáziáját. Belegondolni is szédítő, hogy ez a mese felénk ugyan a Bibliából ismert, de a világ számos pontján felbukkannak hasonló legendát. Sőt, az Óvszövetségbe is csak úgy kerülhetett, ha az írásos rögzítésig nemzedékek egész sora adta tovább, azaz a gigászi árvíz meséje vélhetően egyidős magával az emberiséggel. A lehetséges apokalipszis és a tiszta lap ígére ideológiáktól és kortól függetlenül érvényes, így mélyen egyetérthetünk Darren Aronofsky azon kijelentésével, miszerint Noé története mindenkié. A rendező víziója méltó az alapanyaghoz, hisz a sokat szidott, de legalább a szélesebb közönséget is elérni képes blockbuster keretei között sikeresen keltette új életre a patinás példabeszédet.
Aronofsky képes arra a nem kis mutatványra, hogy a különböző egyházak által önkényesen kisajátított kultúrkincsből egy átélhető, a komolyabb kompromisszuk ellenére is izgalmas és magával ragadó látványosságot farag. A vaskos ökológiai áthallások mellett sikerül ütköztetni az ember jó- és rossz oldalát (önfeláldozás vs. kapzsiság) - sőt, még a fanatizmus ellentmondásai is ügyesen terítékre kerülnek. A rendező nagyrészt hűen követi a Bibliában leírtakat, egyedül a Greenpeace-álommá növesztett, a teremtés koronája nélkül újáéledő Paradicsom víziója megy szembe az “eredeti” szöveggel. Khám végső kiátkozása sem simul be minden zökkenő nélkül a forgatókönyve, de legalább a producerek kedvéért behozott kőóriások, a kreacionista gyorsmontázsok és a sci-fi hangulatok illeszkednek a műbe.
A Noé talán legnagyobb dobása, hogy Aronofsky apokaliptikus fantáziát farag belőle, valahol félúton a Mad Max és a Gyűrűk ura között. A távoli jövőben vagy a történelem előtti korban járunk, kopár zöld tájon egy kegyetlen (ókori) Isten uralkodik, az emberiség elvadult, a szörnyű büntetés jogosnak tűnhet. A film ebből az alapállásból indulva, remek színészekkel és számtalan friss ötlettel meséli el az újrakezdés drámáját. Független munkái után Aronofsky sikerrel veszi az akadály, a szerzői látomása végül nem akad fenn a nagyobb költségvetés hálóján és a vallás csapdáit is elegánsan kikerüli. Ha a többi látványmoziba is ennyi kreativitás szorulna, nem lenne okunk a panaszra.