A saját történetük születését elmesélő metafilmek akkor igazán izgalmasak, ha a valóság és a fikció játékos egymásra csúsztatása, a narratív truvájok mellett az alkotás folyamatáról is megtudunk valami fontosat. A francia midcult körülrajongott sztárja, François Ozon a régi receptből igen érdekes műfaji hibridet kevert ki, A házban ugyanis az önreflexió és a domestic thriller határán billeg, miközben a voyerizmus témakörét is nagyban érinti. Maga a váz egyszerű, az öntörvényű irodalomtanár visszavonhatatlanul rákattan a tehetséges diák folyatásos fogalmazására és egyre jobban belevonódik az előttünk születő történetbe. Ozon ügyesen lebegeteti, mi valódi és mi fiktív a történet terében, de a férfi növekvő kíváncsisága és a sorozat-függőség kialakulása is hiteles. Az ösztönök kiélése, a leskelődés és a teremtő művészet közötti viszony találó, a Hitchcock felé tett főhajtás pedig a mozival való párhuzamot is felveti. A film esztétikai elmélkedésnek remek, sőt, a pénzéhes galériák gúnyos kritikája is talál. a probléma inkább a másik oldalon, a thrilleres elemekkel van. A fura srác titkai és a megelevenedő dráma ígéretes ugyan, de a csavarok végül nem váltják be a hozzá fűzött reményeket. Hiába na, francia filmmel van dolgunk: a gondolati tartalom hibátlan, a műfaji eszközökön még lehetne csiszolni.
