Nyilvánvalóan nehéz helyzetben van ma az a filmes, aki szeretne valami nagy csavarral, meghökkentő koncepcióval előállni. A közönség trenírozva van, az elmúlt két évtizedben különösen sok féle és fajta csattanót, fordulatot, meglepetést láthattunk, a finálé nagy "húha" leleplezése egyes műfajokban mostanság szinte alapkövetelménnyé vált. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a Spierig-testvérek dramaturgiai trükkjeihez az időutazós sci-fi alzsánere szükségeltetik, rögtön megvannak az okok, miként durvulhatott el annyira az Időhurok egyébként zseniális alapötlete annyira, hogy gyakorlatilag önparódiába fordul a történet. Az időutazás paradoxonokkal és követhetetlen ok-okozati láncolattal terhelt világa veszélyes terep, különösen akkor, ha nem sikerül megfelelően álcázni a sztoriba rejtett alkatrészeket.
Az izgalmas nyomozásként induló film a bevezető után belassul és hősünk egy olyan férfi visszaemlékezéseit hallgatja, akinek valamiért fura az arca. Legutóbb a Willissé maszkírozott Joseph Gordon-Levitt volt ennyire zavaró a vásznon, az előttünk beszélő figura maszkja annyira nyilvánvaló, hogy igen könnyedén kitalálhatjuk a ránk váró fordulatok egy részét. A feszültség és izgalom egy jelentős része ezzel rögtön oda is vész és hiteltelenít néhány kulcsfontosságú jelenetet, a relytéjes figurák kényszerű elsötítésével pedig a néző számára is világossá válik, mi lenne itt az a csel, amit nem szabadna észrevennünk. Az okozott károkat a tyúk-tojás problémát, illetve az eredeti címben is feltűnő predesztináció parodoxonát betegesen elegáns módon átvágó sztori már képtelen ellensúlyozni. Hiába a noiros és retro elemekkel tűzdelt, a limitált költségvetés ellenére is izgalmas látványvilág és a szimpatikus alkotói szándék, ez most sajnos nem jött össze.
