Lassú, fekete-fehér és egy apácáról szól, de ettől még k#$va jó - ajánlotta figyelmembe az Ida című lengyel filmet egy kedves kolléga, a végeredmény ismeretében pedig kijelenthető, hogy ebben abszolút igaza volt. Igen, első ránézésre tényleg sok itt a rémisztő “művészfilmes” toposz, azaz rengeteg olyan dolog bukkan fel, ami sajnos vészesen összekapcsolódótt a köldöknézős-súlyos unalommal. A látható külső jegyek (kimért tempó fekete-fehérben) mellett ráadásul van itt még zsidóüldözés, kommunizmus, múlt árnyaival hadakozó hős, hit, halál meg amit akarunk, az Ida mégis alapvetően különbözik a nézőket a vetítőtermektől távol tartó álmosító és érdektelen kelet-európai szenvedéstörténetekről. A gyönyörű képekkel és remek színészekkel dolgozó film kimondottan hatásos, mert a perfekcionista megvalósítás mellett a nagy sorskérdéseket izgalmas karakterekkel és egy kellően hiteles, mégis brutális történet segítségével boncolgatja. Hangozzék bármilyen furcsán is egy ilyen kontextusban, az apácának készülő címszereplő és a Vörös Wanda nével elhíresült nagynéni tragikus utazása és a lengyel történelem morbid kegyetlenségei mögött egy vérbeli coming of age mozi bontakozik ki, méregerős jelenetekkel, nagy csendekkel és egy igen elegáns befejezéssel. Nyugodtan lehet próbálkozni a dologgal, tényleg nem fog fájni.
