Apatow lúzer-komédiáinak titka, hogy a korábban kínos-vicces mellékszereplőként felbukkanó különcöket főszereplővé emelte és nem rajtuk, hanem velük nevet. Hőseinkre húzós pillanatok, hihetetlen kalandok és megoldandó intra- és interperszonális problémák várnak, de az empátia és a jutalom a vesztes-lét ellenére, sőt, éppen azért jár nekik. Ilyen az Apatow-féle igazságszolgáltatás és végeredményben pont ez az, ami miatt működik e filmek humora. A műfajban régebben a lúzer-hős valójában nem volt underdog, csak egy jóképű harmincas, akit vesztesnek akarnak beállítani. Itt más a helyzet, a színészek csodabogarak, szóval jó nézni ezeket a figurákat és rögtön tegyük kezünket a szívünkre: bármennyire is jól fesült hősként szeretünk magunkra gondolni, valójában inkább ezekhez a karakterekhez húzunk, mert elrajzoltak ugyan, de hozzánk hasonlóan ők mégiscsak sokkal emberibbnek tűnnek. A Superbad az Apatow-istálló egyik csúcsműve, Seth Rogen önreflektív (vagy legalábbis erősen annak tűnő) forgatókönyve hézagmentes illeszkedik a nagy tinifilmes hagyományokba, de a fent említett módszerrel a klasszikus receptből egészen más fogás született.
A “sorsfordító estét” hálás motívumát az alkotók remek tempóban, jó szövegekkel, burlesz-elemekkel és nagy adag szívmelengetéssel bontják ki, a barátság és a felnőtté válás buktatói gyönyörűen bújnak meg a három underdog mókás megváltástörténetében. A legnagyobb érdem még elsősorban a színészeké, Hill és Cera ugye nem véletlenül futott be (főleg Hill játszik nagyot, aki azóta többször bizonyította, mit is tud). Mellettük itt van még a csavaros nevű Christopher Mintz-Plasse is, ő azóta kissé beragadt a skatulyába és eltűnt a sűrűben, holott remekül hozza a szemüveges lúzer hálátlan, könnyen közhelyekbe fulladó típusát. Ennek a cuccnak ott helye a polcon, pontosan az Amerikai Graffiti és a Tökéletlen idők mellett.
