Spike Jonze nagyjátékfilmes munkássága a saját világukba zárkózó különcök köré épül, a népszerű amerikai mesekönyv mozgóképes illusztrációja gyakorlatilag testhezálló feladat. Az Ahol a vadak várnak klasszikus tükörtörténet: egy dühös kisfiú a nap eseményeit egy általa teremtett illúzióban dolgozza fel, kibeszélve és feloldva az agresszió forrását jelentő konfliktusokat. Jonze érzékeny és együttérző rendező, maximálisan tiszteletben tartja a fiatal hős szemszögét, ami némileg paradox módon problémássá teszi a művet. A gyermeki nézőpont általában felnőtt alkotók szemüvegén keresztül kerül a vászonra, igen ritka az olyan művész, aki képes ilyen szinten megőrizni az efféle fantáziák romlatlan kaotikusságát. A meseterápia a különböző archetípusok és narratív formák felfedezésén és átélésén keresztül működik, a klasszikus történetekben a csapongó képzelet rendezett példává áll össze. Jonze infantilis “tombolása” kétségtelenül látványos és eredeti, ám közben a vázként szolgáló történet szétfolyik, a szimbólumok és metaforák elhalványulnak, a tükörkép elhomályosítja a tükrözöttet. A film két világ között reked, a katarzis elmarad.