Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
Machete | 2011. 03. 10.
Machete will return in Machete Kills and in Machete Kills Again!
Robert Rodriguezt már a kezdetektől nagyon csípjük, a Terrorbolygó óta viszont Olümposzi magasságokba emelkedett, így azután nem is meglepő, mily erősen vártam már ezt az opuszt, különösen azért, mert az ál-trailer önmagában is elsőrangú móka volt. No meg amúgy is, ál-előzetesből filmet csinálni egészen őrült dolog és hát valljuk be: kedvenc mexikói bajszosunk, Danny Trejo is régen kiérdemelt már egy egész estét zúzást. Rodriguez tehát összetrombitálta „szokásos” bandáját, ráadásnak megszerezte a nagy Bob De Niro-t és bónuszként olyan kultikus arcokat pakolt még a filmbe, mint Don „Miami Vice” Johnson és Steven „Arcmimika” Segal. Innen aztán tényleg nehéz pofára esni, sajnos azonban Rodrigueznek mégis majdnem sikerült a lehetetlen.
Addig ugyanis még rendben van a dolog, hogy egy mókából forgatott filmelőzetes jeleneteit kell valami történetre felfűzni és ezt kell másfél órássá kibővíteni. Alkotóink fantáziája szerencsére elég beteg ahhoz, hogy elegánsan oldják meg a problémát, sajnos azonban a trailer dialógjai mintha mégis jobban sikerültek volna, mint az utólag írt forgatókönyv dumái, különbség van ugyanis a felszabadult viccelődés és az ezen való agyalás között, ezt pedig a néző is érezheti. A sztori persze végeredményben csak ürügy az akciók összefűzésére és innen nézve nincs is semmi hiba benne – a nagyobb baj inkább a karakterek megjelenítésével van, ez ugyanis néha elég ad-hoc módon lett megoldva és ez bizony nem mindig szerencsés.
Az például teljesen király, ahogyan „Van” Johnson osztja az „ősi-fehér-amerika” fasisztoid balfaszságait és nincsen semmi gond az Antal Nimród-féle pufi balfék töltelék-szereplőkkel sem – több főfigura azonban mintha légüres térben lebegne, nincs mögöttük semmi mítosz és mese, éppen csak egy-két ecsetvonás hiányzik ahhoz, hogy igazán király papírfigurákká válhassanak. A Machete legnagyobb hibája azonban mégis inkább a tempó egyenetlensége, mert sajnos többször érezhető a lendület hiánya és a kelleténél lomhább vágás és ez bizony súlyos vétség. Ezt a luxust ugyanis még a legrosszabb exploitation sem engedhette meg magának, a néző kizsákmányolása ugyanis pontosan azt jelentette, hogy az alkotás bármily eszközzel a közönség figyelmét igyekszik fenntartani és soha nem hagyja egy percre sem ellankadni, ami esetünkben sajnos időről-időre mégis megtörténik. Ezt az egészet valahogy feszesebbre kellett volna vágni és inkább 88 percre nyisszantani, nem pedig ilyen levegősre hagyni.
A legrosszabb ilyen részek egyértelműen a szájbarágós politikai üzenetek, mert ugye ha már a bevándorlást használjuk alaptémaként, akkor tegyük ezt végig viccesen és ne kezdjünk ködös „rossza-rendszer” propagandába, mert ez nagyon nem illik ide. A tempó főképp a végére vérzik el, a film zuhanó tendenciát mutat és épp a fináléra nem tud nagyot durrantani – jópofa persze az autós felvonulás meg a lövöldözés, de hol van mindez például az első jelenet feszesre rántott, vérbő feszkójától?
A legkínosabb pillanatok azonban mégiscsak azok, amikor hirtelen átlátunk ezen az egészen és észrevesszük az izzadságcseppeket. Annál ugyanis nincs rosszabb, ha valaki cool AKAR lenni és erőlködik azon, hogy laza legyen – mindezt látni inkább kínos, mint vicces. Sajnos esetünkben is sokszor lóg ki a lóláb: Jessica Alba gyújtó beszéde kínos, Michelle Rodriguez gépfegyvereres belépője kínos, Steven Segal felpüffedt, kövér, zsákruhás kardozása pedig nagyon kínos. Erőltetni a lazaságot ugyanis nem lehet: vagy sikerül annak lenni, vagy nem, kiizzadni azonban mindezt ciki dolog.
A legviccesebb azonban mégiscsak az, hogy én még így, kevésbé sikerülten is imádtam ezt az egészet. Mert hiába ostorozom, hiába sorolom a Machete hibáit, mindez még ezekkel együtt is remek móka, tele valódi csemegékkel, mókás B-filmes idézetekkel és szórakoztató megoldásokkal. Talán több ideig kellett volna érlelni a filmet és akkor újabb mestermű születhetett volna – ennek ellenére mégis lehetetlen nem szeretni egy olyan mozit, ahol a főhős az ellenfél belébe kapaszkodva ugrik ki a kórház ablakán és ezek után még arra is képes, hogy egy füst alatt dugja meg a gonosz feleségét és lányát9most komolyan, kell ennél több?!
