Az új Pixar-mozi vetítésére nemcsak huszon-harmincas párok és baráti társaságok ültek be meglepően nagy számban, de a negyedik-ötödik perc tájékán a gyerkőceiket kényszerből kísérő szülők is szép sorban kiléptek a virtuális csevegésekből és a táskák mélyére süllyesztették a mobiljaikat. E tünetek mindennél biztosabban jelzik, hogy az Inside Out (a magyar címet inkább hagyjuk) maximálisan működik és egyetlen korosztályt sem hagy hidegen. E sorok írójának sajnos nem volt lehetősége egyetlen óvodástól sem megkérdezni, vajon mit szólt ehhez a komplett pszichológiai esettanulmányhoz, de a film borítékolhatóan fontos beszélgetéséket indukál és segít rendkívül komoly dolgokat megérteni. A Pixar alkotógárdája a nívós vizuális világot végre ismét egy tökéletes példamese köré építette. A remek karakterek és az ötletes és átlátható szimbólumrendszer mellett a legnagyobb dobásuk mégis az, hogy ismét felnőttként kezelik a közönségüket. A film nagyon komplex fogalmakat és mentális folyamatokat magyaráz el lehengerlően kreatívan és könnyedén, ám a célkitűzéseiket egy pillanatra sem áldozzák fel a Happy Meal-kompatibilis infantilizmus oltárán. Ezek a figurák szerencsére nem a Minyonokkal versengenek a játékboltok kirakatában, a primér hatás helyett itt perfekt mesét kapunk olyan finom poénokat kapunk, melyek hallatán még Freud vagy Jung is elégedetten csettintett volna. Az egész koncepció az Egyszer volt... az élet című örökbecsű rajzfilmsorozatot idézi, csak épp az ismeretterjesztés helyett most az érzelmek dominálnak. Gall elődjéhez hasonlóan az Inside Out is klasszikussá fog nemesedni, ez már most borítékolható.
