Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
Sikoly 4
SZELLEMKÉP ÚJRA A VÁSZNON | 2011. 04. 20.
Ne ijesszen el senkit a cím mögött álló négyes szám, ezúttal tényleg nem egy újabb, olcsó rókabőrt húztak le a valaha szebb napokat látott Sikoly-szériáról, hanem az eredeti alkotógárda állt újra össze, és friss vért fecskendezett a már csaknem tíz éve tetszhalott tinihorror-sorozatba. Wes Craven rendezőnek ráadásul az a bravúr is sikerül, hogy egyszerre szolgálja ki az előzményeket jól ismerő kemény magot, a könnyed kikacsintásokra fogékony mozirajongókat és az izgalmakra vágyó áltag nézőket is – ezért a nem kis eredményért pedig csupán annyi engedményt kellett tennie, hogy a horror/humor arányt egyértelműen az utóbbi javára tolja el. Filmje tehát inkább lesz vicces, mint félelmetes, de a szórakozás azért így is garantált.
A történet újraindítását egyébként irigylésre méltó könnyedséggel oldották meg az alkotók, hisz az őzike tekintetű Sidney Prescott épp a mészárlás évfordulóján tér vissza a tett színhelyére (micsoda véletlen!), ahol az új könyvét szeretné reklámozni. Az ex-áldozat érkezése után természetesen nem is kell túl sokat várnunk az újabb szellemarcú gonosztevő feltűnéséig sem, ennek kapcsán aztán a helyi rend őre, Dewey nyomozó és a rámenős Gale riporternő is gyorsan megjelenik a környéken. A klasszikus trió mellé pedig egy unokahúg révén az újabb mészárolni való gimnáziumi közösség is felzárkózik: a szokásosan gyanús fiúbaráttal, mozibuzi őrültekkel és a szőke, mellben is erős cicababákkal...kezdődhet az újabb mészárlás!
Hihetetlen belegondolni, de már tizenöt hosszú év telt el az egyes számú Sikoly felhangzása (és Drew Barrymore legendás felkoncolása) óta, amely annak idején az első, tisztán posztmodern slasherként nemcsak üdítő újdonságot jelentett a közönségnek, de a meglepetés-sikere egyértelműen felelőssé tehető az ezredforduló nagy horror-reneszánszáért is. A ’96-os film ugyanis egy pofátlanul egyszerű, de mégis remek trükkre épült: úgy idézte meg a legendás, de akkora már gyakorlatilag kimúlt filmtípust, hogy kifigurázva, vastag iróniával és szórakoztató önreflexióval használta fel a jól ismert eszközkészletet, ezzel az építkezéssel pedig a paródia végül mégis annyira véresen komollyá vált, hogy rögtön meg is született a műfaj egyik legfontosabb alapvetése.
Nem volt tehát könnyű dolga az alkotóknak, hiszen nemcsak a trilógiává dagasztott előzményekre, illetve a hasonló szériák újraindítási kudarcaira kellett reagálniuk, de az elmúlt tíz év zsánertörténéseire is muszáj volt reagálniuk – és akkor még nem is vettük számításba, hogy kikacsintások mellé azért nem árt egy meglepő, fordulatos és izgalmas történet sem. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a két béna folytatás utáni negyedik nekifutás már megfelel a magasabb elvárásoknak is, hiszen a potenciális gyilkosok ügyes keverésével a filmnek ismét sikerül jól megvezetni a nézőket, másrészt pedig a trancsírozós fordulatok közé az eddigi legvaskosabb műfaji reflexió kerül, ami rendkívül szórakoztatóvá is teszi az alkotást. Mintha hájjal kenegetnék az olyan filmőrülteket, mint amilyen én magam is vagyok: a mű fantasztikusan ötletes indítása például fél kézzel zúzza szét a sokadik folytatások átkát, de kap még maró megjegyzéseket a Fűrész-sorozat, Bruce Willis és a Végső állomás-széria is.
A legimponálóbb azonban mégis az a folyamatosan adagolt, ironikus önreflexió, amely nemcsak a film-a-filmben ötletét aknázza ki, de ezzel a gesztussal a rendező ránk is folyamatosan kikacsint és büszkén emlékeztet rá, hogy azért mi is csak egy klisékből tákolt, félkomoly horrort nézünk. Az ironikus humor oltárán azonban Craven kénytelen feláldozni a valódi feszültséget és a mű leginkább a slasher zsánerével folytatott elegáns játékká változik. Ezzel viszont éppen a gonosz figurája körül keletkezik légüres tér, a félelem hajtóereje nélkül pedig az egész film ragad mintegy a kitett idézőjelek közé, azaz nem tud egyszerre könnyeddé és ijesztővé is válni. A rendező is érzi ezt, sajnos azonban nagyon rossz megoldást választ a probléma kiküszöbölésére: erős internet- és médiakritikát szuszakol a történetbe, amely azonban nemcsak a rettegéshez nem segít hozzá minket, de a kacsintások melletti komolykodás még a filmszövetből is nagyon csúnyán kilóg.
Ennek ellenére a Sikoly 4 mégis sikertörténetnek tekinthető, hisz az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb zsáner-próbálkozása született meg, amely végre képes az eredeti mű színvonalát is megközelíteni. Végül ugyan az újdonság hiánya és a hangulati egyenetlenségek miatt nem sikerül hasonlóan nagyot dobnia, mint az első szekvencia idején – de elégedjünk meg annyival is, hogy ez még így is az egyik legjobb negyedik rész, amit tinihorrorhoz valaha forgattak.
