Kinetográf

Ha már megint van Oscar-jelölt nagyjátékfilmünk, gondoltam megvizsgálom mit is tud nyújtani 2016-ban az előző. Töredelmesen bevallom, a Mephisto eddig valahogy kimaradt, holott Szabó István hatvanas évek beli munkásságát kimondottan szeretem. A lelkét a náci hatalomnak eladó színész történetét az ügynöki múlt felderítése óta persze nem lehet ugyanúgy nézni és hát éppen ez a problémám az utolsó képkockáig átpolitizált filmekkel, egyszerűen vak vagyok hozzájuk. Egyszerre átok és óriási szerencse, hogy soha nem kellett úgy igazán olvasnom a sorok között, maximum a saját szórakoztatásomra, de nem a boldogulásért. A popkultúrán felnőve és a jelenkori visznyok miatt egyre szűkülő buborékot építve magam köré soha nem értettem azokat, akiknek mindenről AZ jut az eszükbe. A politika és a hatalom. Ésszel felfogom persze miért van ez, de ragad magával a téma. Na de miért is mesélem én el ezt az egészet és mégis hogy a fenébe jön ide az eddigi egyetlen magyar játékfilmes Oscart besöprő Mephisto?! Nos, mert valószínűleg ez lehet a magyarázata annak, miért nem tudtam lelkesedni ezért az alkotásért annak ellenére sem, hogy az erényei egészen nyilvánvalóak. Mert hát Klaus Maria Brandauer mániákus játéka nagyon rendben van, a forgatókönyv leheletfinoman építi fel a karakter tragédiáját és van itt néhány nagyon elegánsan kivitelezett jelenet, de. A monumentális vágyaiért a lelkét az ördögnek eladó Faust példája nyilván örökké aktuális marad, a hatalom és az ember viszonyára vetített átértelmezése mégsem szippant be. Nagy-nagy szerencsémre, tegyük hozzá és hangozzék talán túlzóan optimistán, nagyon remélem hogy ez jó sokáig így is fog maradni.