A westernek, rendőrfilmek, giallók és kannibálos hentelések után az olasz kommersz utolsó nagy korszakát a "pastapokaliptikus" mozik fémjelezték. A videó gyors terjedése betett ugyan a korábbi módszereknek, de a nyolcvanas évek közepén még egyszer felpörgött a helyi direktorok/producerek csodálatos popkulturális érzékenysége. A Mad Max, a Menekülés New Yorkból és A harcosok keveredéséből született hibridek már nem hozták a korábbi műfaji mutációk izgalmait, utánozhatatlan báj árad belőlük, főképp ha mostanság nézzük őket újra. Az amerikai sikerek elegnás kopírozása és variálása mellett a csúcsművekbe ráadásul egy-két olyan ötlet és megoldás is szorult, melyek kimondottan szórakoztatóvá varázsolják ezeket a darabokat. Különösen igaz ez a legendás Enzo G. Castellari rendezéseire: a I nuovi barbari atomkatasztrófa utáni hihetetlen világrendje mellett a mester két Bronx-filmje is figyelemreméltó. A sort a 1990: I guerrieri del Bronx nyitotta, mely mintaszerűen keverte össze Snake Plissken mentőakcióját Walter Hill területfelosztós látomásával és a motoros bandák rítusaival. E remek kevercsbe persze kerül még jó pár dolog, ami mégis ínyenc falattá teszi, az Castellari egy-két egészen innovatív húzása a dobbal kísért nagy találkozótól kezdve a társadalkritikai áthallásokon keresztül a lángszórókra hangolt fináléig. Leszállóág ez már persze, össze sem vethető az egy-másfél évtizeddel korábbi olasz tömegfilmekkel, de azért megcsillan itt még valami. Ha csak egy spagettiszózsos pastapokalipszis nézel meg idén, mindenképpen ez legyen az!