Mocskos nagyvárosi betondzsungelek, vizes aszfalt, szűk sikátorok, füstös lokálok. A sötét bűnfilmek és kőkemény gengsztersztorik elválaszthatatlanul összefonódtak e tipikus helyszínekkel, így különösen izgalmasak azok a kivételek, mikor egy film szándékosan megy szembe a bevetett megoldásokkal. A Színhús belevaló alkotói a chicagói maffia erős emberét a semmi közepére, Mucsafalvára küldik, itt kell leszámolnia a renitens vágóhidas üzlettárssal. Michael Ritchie rendező tökéletesen ráérzett a bizarr alaphelyzetre, nem veszi véresen komolyan és nem is vicceli el a dolgot, inkább egy brutálisan morbid leszámolást varázsol elénk. Már a virsligyártást egész a marhák beterelésétől végigkövető nyitószekvencia zseniális, ám később egy pajtában lebonyolított zártkörű rendezvény, falusi vásár, kombájnra hangolt Hitchcock-parafrázis (!) és napraforgómezőbe pakolt lövöldözés is vár ránk. A pimasz túlzásokkal a rendező egyszerre karikírozza a húszabálás és a vidéki nihil agypusztítását, a redneck-lét primér ösztönösségét, Amerika szívében. A rendező maga is hasonló környékről származik, így nyilván erős véleménye volt a kérdésről. A Lee Marvin megformálta főhős hasonló cipőben jár, az intelligenciája mellett a helyismerete és kívülállása emeli a többiek felé. Az ellenfelei ostobák és kegyetlenek, az örök emberi butaság élő mintapéldányai, épp ezért viszolygunk és nevetjük ki őket. A Színhús elfeledett és sajnálatosan alulértékelt, holott filmttörténeti szempontból és önmagában nézve is rendkívül figyelemreméltó darab. Szemtelen, polgárpukkasztó attitűdje, realizmusra törekvő filmnyelve és műfaji játékai miatt semmit sem vesztett a frissességéből, sőt! Felfedezni való kult-klasszikus, egy abszurd és cool gyöngyszerm valahol a modernizmus, az exploitation és Hollywood képzeletbeli határán.