Az életrajzi filmek állandó szereplői a különféle díjátadóknak, különösen a színészi és írói teljesítmények miatt. A heroikus küzdelmek, a jellegzetes karakterjegyek látványos átváltozásokra adnak lehetőséget és komoly drámai potenciálokat tartogatnak, mégsem könnyű túlmutatni a műfajon.Az alkotók előtt álló legnagyobb kihívás azon nézők megszólítása, akik nem sokat tudnak a választott alanyról és nem is érdeklődnek iránta.
Már önmagában is gondolatébresztő, hogy korunk meghatározó ikonikus személyiségek közül többen monomániás megszállottnak tűnnek. Julian Assange vagy Mark Zuckerberg úgy válhattak fénysebességgel szimbólumokká, hogy nemcsak a zsenialitásuk kérdőjelezhető meg, de az eredményeik enyhén szólva ellentmondásosak. E két sokat emlegetett figura hírneve össze sem mérhető az öntörvényű látnokként ünnepelt Steve Jobs kultuszával, akit a rajongók egyenesen az ezredforduló legfontosabb emberének tartanak.
A vallásos méreteket öltő kultuszt néhányan olyan magas szinten ápolják, mintha Jobs egymaga adta volna a kezünkbe a laptopot, az érintőképernyőt és az mp3-at, az okostelefonozás pedig maga lenne a megváltás. Az ellentábor ezzel szemben egy magányos és mérges manipulátorként hivatkozik rá, aki szerintük gátlástalanul kihasznált mindenkit maga körül. Kétségtelenül izgalmas személyiségről van tehát szó, négy évvel a halála után így nem véletlenül készült már a második életrajzi film róla. Áldott próféta vagy mezei prókátor? Nagy kár, hogy a Steve Jobs nem visz közelebb a rejtély megoldásához.
Aaron Sorkin forgatókönyvíró egyszer már sikerrel vizsgált egy hasonló alanyt. A Facebook jelenségét boncolgató, kiváló Social Network - A közösségi háló hatásosan tárta fel az oldal sikere mögött megbúvó pszichológiai motívumokat. Sorkin bevett módszere, hogy a tények szimpla szétválogatása és összegzése helyett a kontrasztok és a drámai motívumok érdeklik, így mutatva fel az ismerős sztorik mögötti lehetséges mozgatórugókat. A Steve Jobs esetében mindezt úgy próbálja elérni, hogy hősét három meghatározó jelentőségű prezentáció előtt, a kulisszák mögött, valós időben láthatjuk. E leszűkített és szigorú keretek segítségével Sorkin sikerrel teszi fel a nagy kérdést, de hogy Jobs fantasztikus karmester volt-e vagy csak egy sérült szociopata, abban sajnos nem segít dönteni.
Komoly rendezői kihívás egy ennyire teátrális és életidegen tripla szituációt hatásosan a vászonra vezényelni. Danny Boyle azon kevesek egyike, aki egyenesen imádja az efféle szokatlan feladatokat és számos műfaj után most egy életrajzi filmben is kipróbálhatta magát. Boyle és Sorkin koncepciójának lényege, hogy látványosan elemelik a filmet a valóságtól. Fassbender nem hasonlít Jobsra és a legkevésbé sem életszerű, hogy hősünk összes személyes és szakmai problémáját a sorsfordító színpadra lépések előtt néhány perccel kell szembenéznie. Az alkotók e módszerükkel kétségtelenül kikerüli a sablonokat, csak épp az Apple termékeihez hasonló, kifelé zárt rendszer születik. Kétségtelenül mutatós darab, de ha felszín alá akarunk menni, falakba ütközünk.
A Steve Jobs óramű pontossággal sorolja és egy-egy mellékszereplővel meg is személyesíti a vállalatvezetővel kapcsolatban felmerülő közhelyeket. A lehatárolt, háromszor megismételt szituációban a főhősnek újra és újra szembe kell néznie a kihívásokkal és így rajzolódna ki a személyisége, ám éppen ezt nem sikerül véghezvinni. A közösségi háló azért volt érdekfeszítő, mert végül nem Zuckerberg, hanem a hipotetikus felhasználó enyhén parodisztikus portréját kaptuk. A Steve Jobs a mérsékelten izgalmas életrajzok tipikus esete, azaz pont a semleges nézőt hagyja cserben. A rajongók az ábrázolt emberi hibái miatt még jobban imádják majd a hősüket, míg a másik oldal kedvére utálkozhat tovább. Aki viszont nem értette, mi is ez a nagy felhajtás Jobs körül, az két óra elteltével sem fogja.
Ha az adott személyt vagy személyiségeket bemutató film képtelen áthidalni a vizsgált jelenség ismeretének vagy kulturális beágyazódottságának a hiányát, akkor egész egyszerűen nem működik. Az Apple-legendával ellentétben a Straight Outta Compton egy kisebbség számára fontos témát próbálna a köztudatba emelni, sikertelenül. A mű kapcsán rendre elhangoznak olyan érvek, hogy ez bizony egy sokkal többre hivatott, rendkívül fontos alkotás, melyet a rangos filmes díjak ítészei kizárólag azért hanyagolnak, mert nem ismerik el az N.W.A. és az általuk képviselt zenei stílus jelentőségét. Szándékosan figyelmen kívül hagynak egy jelentős szubkultúrát és inkább a fehér többség számára fontos témák alacsonyabb színvonalú megfilmesítéseire szavaznak, azaz rasszisták. Ironikus adalék mindehhez, hogy a film forgatókönyvét egy fehér nő és három fehér férfi jegyzi és pont őket jelölték az Oscar-díjra.
E fenti állítás igazságtartalma valóban lehet vita tárgya, ám az is bizonyos, hogy ezt a kérdést nem a Straight Outta Compton fogja eldönteni. Elég csak a Steve Jobs mellé tennünk és rögtön nyilvánvalóvá válik, mennyire konvencionális és érdektelen portré született egy kimondottan fontos zenekarról. Az N.W.A. születése és befutása komplex téma, tele az amerikai társadalom mélyen gyökerező problémákkal, egymásnak feszülő indulatokkal és izgalmas karakterekkel, melyekből a film csak nyomokban villant fel valamit. Nincsenek valódi karakterek, nincs igazi küzdelem, nincs dráma ésnincsenek mélyebb összefüggések, a valóban lényeges dolgokból végül egy-egy vágókép marad (lásd a Los Angeles-i zavargások megjelenítését).
A film valóban hiánypótló abból a szempontból, hogy egy még nem kanonizált kulturális jelenség vizsgálatára, a mögöttes élethelyzetek szélesebb körű megismertetésre törekszik, csak épp célt téveszt. A nyugati parti hiphop úttörőinek heroikus celluloid-szobrot állítani persze nem ördögtől való, abszolút vállalható (anyagilag sem elvetélt) ötlet, de a Steve Jobs esetéhez hasonlóan ismét a semleges nézők maradnak hoppon. A szépre sikált, mindenhol akkurátusan lekerekített, hihetetlenül konvencionális zenekarportréval az alkotók óriási ziccereket hagynak ki. Két és fél óra után csak annyit tudunk meg, e vagány srácok a fehér elnyomás ellenére is kitörtek a gettóból és kifejezték magukat. A rajongókon kívül mindez bizonyára keveseket hoz majd lázba.
Az ötvenes évek paranoid kommunistaüldözésekor feketelistára tett Dalton Trumbo küzdelmét bemutató portré sem köti majd le azok figyelmét, akiket abszolút hidegen hagy Hollywood vagy esetleg nem tudják, kicsoda John Wayne vagy Kirk Douglas. A Trumbo nem sokban mutat túl a "igaz ember az igazságtalanok ellen" örök képletén és túlzottan árnyaltnak sem nevezhető, az emlegetett semleges nézőket mégis sikerül megnyerni. Az egyik első forgatókönyvíró-sztár zsenialitása és tántoríthatatlan kiállása minden giccsfaktora ellenére jó sztori, melyet a stúdiók egzotikus világa keretez.
Tipikus hollywoodi mese ez a tehetség hatalmáról és a kitartás, az erkölcs erejéről, némi történelemórával és könnyfacsaró családi melodrámával fűszerezve. Ingadozunk ugyan a komédia, a tragédia és a fékezett habzású amerikai tanmesék egymást gyakran kizáró minőségei között, de a rajongva ábrázolt arckép ebben az esetben életre kel. Bryan Cranston érzékeny átváltozása mellett John Goodman zugstúdió-mogulja is találó, a felbukkanó nevek és címek pedig a mozi szerelmeseit kényeztetik majd. A Trumbo gyakran egyenetlen, kiszámítható és sablonos, mégis működik, mert választott alanyán keresztül a filmkészítés csodájáról, a filmesek megszállottságáról mesél. A másik kettő jóval ambiciózusabb vállalásaival ellentétben ez a portré épp e nyilvánvaló áthallásaival ér célt.
