Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát
FURCSA PÁROK | 2011. 08. 01.
A szakirodalom szerint a melodrámát azért érezzük elsősorban női műfajnak, mert az ilyen történetek hősei általában erősen passzívak, az előálló konfliktusok pedig leginkább a figurák belső világában, azaz a csendes érzelmek szintjén zajlanak – ami értelemszerűen nem jár sem látványos robbantásokkal, sem heroikus összecsapásokkal. A gyengébbik nemnek egyébként is jobban megy az emocionális kódok olvasása, így a férfiak inkább tartózkodnak a zsáner alkotásaitól, és maradnak az akciódúsabb, keményebb filmélményeknél. Most azonban kivételt tehetnek, mert ugyan az Amador című spanyol mozi is egy csendes, érzelmes melodráma, mégis nyugodt szívvel ajánlható mindenkinek, hiszen nemcsak szép, de a maga visszafogott módján rendkívül humoros is.
A film egy nem éppen hétköznapi barátság története. A boldogtalan házasságából szabadulni képtelen, a bevándorlók szegénységében élő perui kismama (Marcella), és az ágyhoz kötött, az életen és elmúláson merengő spanyol öregúr (Amador) kapcsolata nehezen indul, de csak akkor vesz igazán különös fordulatokat, miután a férfi hirtelen elhalálozik. Marcella azonban igencsak rászorul az ápolásért eddig kapott összegre, rövid töprengés után ezért végül úgy dönt, folytatja eddigi munkáját. Nem szól tehát senkinek az esetről, de azt már ő maga sem gondolja, hogy éppen e tettével nyeri majd el egy kedves prostituált barátságát, és végül a zsákutcába jutott életét is rendbe tudja hozni. Fernando León de Aranoa spanyol director nevét itthon bizonyára kevesen ismerik, annak ellenére, hogy a nemzetközi hírű hispán rendezők árnyékában ő is egy jelentős, nívós fesztiválokon is díjazott alkotó.
Aranoa a csendesebb, visszafogottabb darabok mestere, munkássága középpontjában pedig a társadalom peremén élők, illetve a kitaszítottak gondjai állnak. Nincs ez másként az Amador esetében sem, és ez még akkor is igaz, ha ezúttal a hangsúlyok jelentősen eltolódnak, és a szociális problémák már csak a háttérben jelennek meg, illetve az ebből fakadó drámai hangvételt végleg felváltja a könnyedebb, humánusabb atmoszféra. A film egyértelműen optimista, és a lassan csordogáló, gyönyörűen komponált képeivel az életre, illetve az emberi barátságok örök érvényességére szavaz. Aranoa ügyesen szövögeti az egyébként rendkívül egyszerű sztori szálait, és nemcsak az éjfekete tréfálkozásba hajló dialógokkal, de az ügyesen adagolt feszültséggel is képes felfrissíteni a néha kicsit dagadóssá váló történetet. Bár a film egy picit hosszabbra sikerült a kelleténél, illetve többször sajnos az erőltetett giccs szelleme is megkísérti, a főszereplő Magaly Solier csodálatos játéka, a következetesen végigvitt, szép mese és a kellően napsugaras, bizakodó hangnem végül egyértelműen a pozitív irányba dönti a mérleget.
A Cirko-Gejzír gyakran örvendeztet meg minket a hasonlóan kimért, finom humorral operáló, elegáns mozikkal, de ez az érdekes alkotás most kivételesen nem a csillogóan hideg északról, hanem egyenesen a napfényes Spanyolországból érkezett. A lassan csordogáló spanyol nyelv, valamint a mediterrán hősöktől szokatlanul meditatív szemlélődés érdekes módon a skandináv filmeseket juttatja az eszünkbe. Ez viszont sajátos elegyet alkot a morbidabb jelenetekkel és a tónusgazdag, kellemesen meleg beállításokkal – a film így remélhetőleg megtalálja majd az efféle finomságokra fogékony közönségét. Én mindenesetre szurkolok majd neki!
