A Szarvasvadásszal égbe menesztett, majd A Mennyország kapuja legendás buktájával egy komplett stúdiót magával rántó Michael Cimino markáns szerzői látásmódja végig ott világít a különös életműben, bármelyik filmjét vesszük is elő. Debütáló rendezése, a Villám és Fürgeláb az első felületes pillantásra laza műfaji koktélnak tűnhet, ám a motorház alatt már ugyanazok a kérdések dolgoznak, mint a későbbi csúcsművekben. A buddy-, heist- és road movie keresztezéséből egy fantasztikus hangulatú proto-akciófilm születik, hamisítatlan amerikai képeslap benzinfaló autókkal, széles vidékekkel és a vadnyugat örököseivel. Cimino könnyedén zongorázza végig a vonatkozó filmtörténeti előképeket, az írott törvény és az erkölcs különbségéről mesélő westernjétől a közép-nyugati gengsztereken át a hetvenes évek aszfaltcsíkon menekülő kívülállójáig egybeolvad itt mindenki, aki valaha el akart menekülni arrafelé a kötelező társadalmi normák elől. Villám, Fürgeláb, Goody és Red a napi nyolc órás robotra, a hitelekre és sorházakra mondanak nemet, a gázpedált nyomva valami egészen mást keresnek. A tervezett nagy rablásban nem is maga a zsákmány, hanem a tett a lényeg, hogy megtehetik, képesek rá, végig tudják csinálni. Elég csak egy picit fordítani a konkrét cselekményen és rögtön nyilvánvalóvá válik, a férfi-mítosz és a szabadság kérdéskörei mellett itt bizony az önkifejezés lehetősége, az önazonosság megtalálása a valódi tét. Cimino ennyiben tehát magáról is mesél ebben és így bő negyven évvel később, ismerve a már sajnos végleg lezárt életutat, különösen keserédes a film zárlata. A Villám és Fürgeláb persze az efféle okoskodásoktól függetlenül, önmagában nézve is rendkívül magas élvezeti értékkel bír. A gyönyörű képek, a döccenés nélkül kacskaringózó cselekmény és a feledhetetlen apróságok (pl. egy nyulakkal teli csomagtartó) mellett már csak a négy főszereplő ihletett játéka miatt is kötelező klasszikus.