Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
A JÓ, A ROSSZ ÉS AZ UFÓ | 2011. 08. 26.
A Cowboyok és űrlények már akkor kétesélyes vállalkozásnak tűnt, amikor elkezdtek csordogálni az első képek és előzetesek. Bár a két nagy hagyományú filmes műfaj keresztezése eddig nem sok sikerrel járt, a Vasemberrel már bizonyított Jon Favreau rendező, és a mögötte felsorakozott, impozáns stáb adhatott némi okot a bizakodásra. A western és a sci-fi valóban távol áll egymástól, de ha belegondolunk, tartalmaz azért közös nevezőket is (végtelen tájak = űr, kisvárosok = bolygók, ló = űrhajó stb.) – nagy kár, hogy ezúttal sem a metszéspontok bölcs felhasználására került a hangsúly, hanem a „nagy ötlet” címkéje alatt egy béna westernbe kevert, béna ufós filmet tolnak le a jobb sorsa érdemes néző torkán.
Végigülve ezt a csaknem két órás alkotást, engem végül már csak egy kérdés nem hagyott nyugodni: valóban csak ennyire futotta ennek a sok okos embernek?! Szeretném rögtön egy jó tanáccsal kezdeni! Ha a stáblistán a forgatókönyv alatt háromnál több név tűnik fel, fogjunk mindig gyanút az iromány minőségét illetően. Minél magasabb ugyanis a felsorolt írók száma, annál biztosabbak lehetünk benne, nagy szenvedések árán sikerült összetákolni a filmet tartó drámai vázat és a dialógokat. Ha jó egy ötlet, egy-két ember simán végigviheti a lendületet, ha azonban hiányzik valami, a stúdió addig passzolgatja, míg összefoltoznak valamit, ami csak a legritkább esetben bizonyul jónak.
Esetünkben ez a mágikus szám a kilences (!), azaz pontosan ennyien érdemelték ki az írói kreditet - a vásznat szemlélve pedig valóban érezhetjük majd azt a megfeszített erőlködést, amellyel végül kiizzadták ezt a rendkívül harmatos és fájóan gyengécske alapanyagot. Bevallom, óriási csalódásként ért a végeredmény, hisz a western és a sci-fi eszméletlenül gazdag eszköztárából szinte semmiféle említésre méltó motívumot nem tudtak átvenni az alkotók – ehelyett egy teljesen feledhető, sótlan tucatwesternbe pakolták a már ezerszer látott tucat-idegeneket. Attól azonban, hogy eddig még össze nem ragasztott kliséket pakolunk egymás mögé, a mű még abszolút érdektelen és feledhető marad. Sőt, a kihagyott ziccerek csak fájóbbá teszik az élményt – hiszen egy nyolcéves gyerkőc izgalmasabb és érdekfeszítőbb ufós-cowboyos harcokat vezényel le a homokozóban, mert neki (még) van fantáziája. Az alkotók legnagyobb baklövése, hogy nem tették fel maguknak az ötezer forintos kérdést...vajon miért is ül be valaki egy olyan filmre, amelynek a címe Cowboyok és űrlények?!
Szerintem egyértelműen a móka kedvéért, hiszen melyik fanatikus mozirajongó ne nézne meg szívesen egy olyan ügyesen stilizált, kellő popkultúrális szósszal leöntött, ironikus látványosságot, ahol pisztolyhősök és nyálkás zöld ufók néznek farkasszemet egymással, miközben felcsendül a digitális szájharmonika és a poros ördögszekeret görgeti a szél? A film nemes egyszerűséggel cserbenhagyja a közönséget, mert a látványos összecsapások helyett bénácska akciókkal, a pergő történet helyett ezerszer látott unalommal, a laza, humoros hangvétel hiányában pedig kínosan komolynak szánt pillanatokkal szolgál.
Adott egy amnéziás cowboy, egy tipikus western kisváros és a gonosz, emberrabló ufók, amiből egy olyan szabadítós western kerekedne ki, ahol az erődöt/börtönt egy idegen űrhajóra cserélik a filmesek – de ennél több kreativitásra sajnos már nem futotta. Mintha valami kezdő filmes kurzus dolgozatát ismertetném: hősünk, a bosszúszomjas idegen terhelt múlttal lovagol be a kisvárosba (az ismét Bondosan csücsörítő Daniel Craig kissé sótlan a szótlan pisztolyhős szerepében). Egy-két balhé után találkozik a gonosz kényúrral, akiről idővel kiderül, hogy azért mégis van szíve (Harrison Ford fél úton az öreg Indiana és a rossz emlékű öklözős amerikai elnök között). Ketten összefognak a titokzatos idegenek ellen, és üldözőbe veszik az egyik zöld lényt, hogy kiszabadítsák az elrabolt jónépet. Ennek érdekében csapatot állítanak össze, melynek a keretében kapunk egy bántóan papírízű papot, egy öreg klisé-sheriffet, a szokásos titkos-fegyverként előbukkanó indiánokat (aki meglátja a kényúrban a nagy harcost és még a pszicho-maszlagot is ellövi). Mellettük a jó célért megjavuló útonállókat is bevállalják az írók, sőt, a teljesen felesleges szemüveges kocsmárost, a lüke kisgyereket és egy kutyát is (!) beleszőnek a történetbe. Ja, meg egy dögösnek gondolt, de röhejesen béna női pisztolyhőst, hogy tényleg teljes legyen a létszám.
Nem csoda hát, hogy roskadozik az építmény a rosszul megírt szereplők miatt, és a sok felesleges szájtépés és jellemábrázolás is csak az idegeket borzolja, hiszen a cool mókázás helyett egy poros, sokszor látott western-sémát építenek vele. Most komolyan, kit érdekel egy kiskölök férfivá érése, vagy az, hogy a szemüveges balfék megtanul-e lőni a film végére? Azért jöttünk, hogy plazmaágyús ufókat meg borostás keményfiúkat lássunk harcolni, ehelyett azonban majdnem egy órát vacakolnak a szereplők motivációival – de ez rohadtul nem érdekes, mivel ezeket a figurákat mi nem akarjuk komolyan venni.
De az űrlényekkel sem sokkal jobb a helyzet...a röhejes inváziós okok után (amit nem írok ide, mert azt hinné az olvasó, viccelek) már semmi érdekes nem marad bennük, és velük is az történik, mint minden eddigi idegen megszállóval: sikítva távoznak a nagy klisé láttán, amit a nyakukba varrtunk. Bevallom, nem igazán értem az alkotókat...mert a pénzügyi szempontokon túl semmi nem indokolja ezt a filmet, hiszen nem kezdtek semmit sem a western-mítosszal, sem az idegen-tematikával. Az erőltetett, fárasztóan komolyan vett vadnyugati marhaságba így teljesen felesleges űrlényeket passzírozni – ennyi erővel és ilyen minőségben aztán már tényleg bármit össze lehetne háziasítani...és ahogyan Hollywoodot ismerjük, ez bizonyosan be is fog majd következni. Talán legközelebb szuperhősös meleg-romkomot (Thor beleszeret Supermanbe), vagy háborús vámpír-filmet kapunk (Hitlert megharapja Dracula: A vérführer), hogy végül eljöjjön majd a sorozatgyilkos-musicalek ideje is (Lecter dalra fakad). Egy szó mint száz, a Cowboyok és űrlények hasonlóan szánalmas próbálkozás: se poénok, se cool western, se jó sci-fi – csak a nagy poros unalom. Kár érte!
