Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
HALÁLOSAN KOMOLYTALAN | 2011. 09. 10.
A horror frontján az elmúlt évtized két szériától volt hangos. A kettő közül kétségtelenül az idén már hetedik etapjával jelentkező Fűrész-franchise a meghatározóbb és sikeresebb, ám a rajongói kör nagyságát tekintve nem sokkal marad el mögötte az éppen az ötödik részével visszatérő Végső állomássorozat sem. Igaz ugyan, hogy a két horrorfolyam sem művészileg, sem a bevétel tekintetében nem hódított meg eszméletlenül magas csúcsokat, de a válogatott halálnemeket egyre jobban kicsavaró folytatások mégis üzembiztosan teljesítettek a kasszáknál, markáns trendet jelölve így ki a zsáner kortárs történetében. A filmek tehát szép csendben napjaink legemblematikusabb horror-sorozataivá nőtték ki magukat - amit jól tükröz az a tény is, hogy még a referenciapontként rendkívül megbízható Sikoly 4-ben is többször hivatkoznak rájuk.
A kissé modoros és gyakran erőltetett Fűrész-mozikkal ellentétben a Végső állomás-filmek egy igen egyszerű, de annál hatékonyabb receptre épülnek. A sztori elején az aktuális főhős mindig látomás formájában értesül egy hamarosan bekövetkező, őt és a társait fenyegető balesetről. Ezek után rögtön meg is menti az adott társaságot - de csak ideig-óráig, hiszen a halált nem lehet holmi megérzésekkel kicselezni. A továbbiakban ugyanis az arctalan sors (azaz a végzet, vagy épp a kaszás – ki hogy hívja) egyesével, szép sorjában levadássza az egyre elkeseredettebb túlélőket, válogatottan perverz halálnemeket tartogatva nekik a tarsolyában. Mert aki egyszer a listára felkerült, az bizony nem menekülhet...
Maga a sztori-váz tehát nem kimondottan bonyolult, de éppen ezért rendkívül üzembiztos és könnyen kiaknázható. A siker pedig pontosan azért borítékolható, mert ez a koncepció egyszerre lovagolja meg a mindenkiben ott lappangó halálfélelmet, és szállítja hozzá a morbid komikum és a szado-mazo határán egyensúlyozó, gyakran a perverzitásba hajló halálnemeket. Az alkotók így két legyet ütnek egy csapásra. Egyrészt feloldják a nézőben elfojtott rettegést, hiszen a halál elkerülhetetlenségén, a sors arctalanságán élcelődnek – másrészt az áldozatok olyan elképesztően valószínűtlen baleseteket szenvednek el, amelyek éjfekete esztétikai élményekkel is gazdagítják a közönséget.
A Fűrész-szériával ellentétben ezek a filmek szerencsére egy percre sem veszik igazán komolyan magukat - a sokkolás helyett jóval gyakrabban élnek az éjfekete humor és az önfricskázó irónia eszközeivel, ami egy könnyedebb, de egyértelműen szórakoztatóbb hangvételt eredményez. A „leghülyébb-halálok” jelszavával, a véres fantáziák szórakoztatóan eltúlzott kiélésével így az állandóan cipelt görcseinket oldják fel – az élmény pedig nem a rettenetre, hanem a felszabadító kacagásra épül. A véres túlzások, az ügyesen használt, B-filmes hangulatok ugyanis azt a cél szolgálják, hogy az alapvetően humortalan halálon nevessünk.
Az ötödik rész tengerentúli, kissé váratlan közönségsikere még magukat az alkotókat is meglepte, pedig nem csináltak mást, csak biztos kézzel alkalmazták a már jól bevált elemeket és teljességgel rábízták magukat a fentebb vázolt mechanizmusra. Tették ráadásul mindezt minden felesleges sallang nélkül, imponáló magabiztossággal - így a végeredmény remek tempóban, jól adagolt humorral és minden erőlködés nélkül viszi sikerre az alapképletet.
Okosan fűzik össze az ismételten éjfekete halálnemeket, önironikusan használják ki a 3D nyújtotta lehetőségeket és egy olyan remek, zugmozis hangulatot varázsolnak elénk, amely abszurdan könnyeddé teszi az egész művet. A félelmet és rettegést tehát morbid, de korántsem alpári szórakoztatás váltja fel – a sokadik folytatások erőltetett hangulata helyett pedig sikerült egy olyan elegáns, erőlködésektől mentes részt írni, amely a már jól ismert fordulatokat is képes egy kerekre zárt, mégis meglepően záródó történetté kerekíteni. A Végső állomás 5 ugyan nem jelent áttörést a horror történetében, de vitathatatlanul az egyik legszórakoztatóbb, legkellemesebb ötödik rész, amit valaha horrorhoz készítettek.
