Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
DOB+BASSZUS | 2011. 09. 13.
A skandináv filmesek időről-időre megörvendeztetik az ínyenc filmfogyasztót valami sajátosan rájuk jellemző, hajmeresztően száraz humorú, abszurdba és vaskos iróniába mártott alkotással - és még a csillogó műfaji játékosság tekintetében is képesek felvenni a versenyt a gigalomán amerikai látványmozikkal. Az északi filmek motorját azonban korántsem a mindent elsöprő vizualitás hajtja, a nézőt sokkal inkább a fura jellemek és az irracionálisra húzott humán érzelmek ábrázolása ragadja magával. Az északi fény színezte képek, a lassan csordogáló történetek és a vibráló kreatív energiák miatt egy skandináv film szinte sohasem válhat unalmas élménnyé - még akkor sem, ha messze nem hibátlan.
A Zajháborítók remekül egyesíti magában a fenti erényeket, hiszen heist-filmként (kis csapat illegális akciót tervez) és groteszk családi drámaként is egyaránt működik, de akár alternatív zenei performanszként és a kanonizált ízlés elleni, lázadó kiáltványként is nézhető. Bizarr a kombináció, de korántsem lehetetlen, hiszen a film cselekménye két szálon dolgozik. Egyszerre követhetjük nyomon az anarchista komponistákból (!) és fanatikus dobosokból szerveződött gerillacsapat egyre vadabbá váló zeneterrorista akcióit, illetve az őket üldöző, antimuzikális nyomozó küzdelmeit. A rend botfülű őre ráadásul egy nagy múltú zenészcsalád fekete bárányaként lépett a köz szolgálatába, így nemcsak a zenével zargató szabadságharcosokkal, de a saját múltjával is szembe kell szállnia. A fura sztori azonban csak az alapot és a kötőanyagot jelenti a film fő attrakciójához, a lenyűgözően vicces és fantáziadús zaj-koncertekhez, melyek videoklipp-szerűen ékelődnek a történetbe és különleges zenei élményekkel fűszerezik azt.
Elképesztő figyelni, ahogyan a dobosok kizárólag az adott helyszíneken előforduló, a kezük ügyébe kerülő tárgyakkal keltenek zörejeket, ezekből pedig az összhangzat kialakulása után valódi műremekek születnek. A hol animációval, hol öles főcímekkel elválasztott koncertvideók így egyszerre részei is a filmnek, de attól függetlenül is megállják a helyüket – a legfontosabb azonban mégis az, hogy képesek ellensúlyozni a forgatókönyv apróbb döccenéseit és a kissé kuszává váló történetet is.
A Zajháborítók egyedi és izgalmas moziélményként leginkább a fülünket fogja kényeztetni, illetve a maga groteszk módján még a „zene-mindenkié” kissé közhelyes üzenetét is képes megfelelően célba juttatni, és az egyre durvább zajszennyezésre is felhívja a közönség figyelmét. Igaz ugyan, hogy a dráma megjelenítése kapcsán követ el hibákat, de ezt a kissé elmaszatolt fonalat sikeresen ellensúlyozza az alapötletből fakadó lendület, a zenei kreativitás és a jó ütemérzékkel elsütött, brutálisan száraz humor. A vége felé ugyan a mű veszít valamelyest az erejéből, de még így is frissítő mozi a sok fáradt sablon után – akinek pedig hazafelé menet nem szottyan kedve egy kis dobolásra, az vagy végigaludta a filmet, vagy egyszerűen nincs semmi a szíve helyén.
