Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát
BOSSZÚ HIDEGEN TÁLALVA | 2011. 09. 15.
Almodóvar filmjeit lehet nem szeretni, de az esztétikai kérdéseket megelőző, művészi minőségtől független tény, hogy a harminc éve rendező spanyol direktornak sikerült egy olyan jól csengő, garanciális jellegű márkanevet kialakítania, amellyel még az európai filmre kevésbé fogékony nézőközönséget is képes a mozikba csábítani – sőt, legújabb munkáját még a szellemi romlás templomai, a plázák is műsorukra tűzték. „A bőr, amelyben élek” tökéletesen illeszkedik az életműbe, de egyúttal tovább is építi azt. A (nemi) identitás, a bosszú és a testiség kérdései eddig is központi szerepet játszottak az almodóvari univerzumban, most azonban takarékra kerül az irracionális szenvedély, a helyét pedig a hideg sebészi pontosság, illetve a maró humor veszi át. Nem csalódunk tehát: a képek gyönyörűek, a színészválasztás most is tökéletes és a szellemes alaptörténet is kellően felkavaró – egyedül a korai munkákat átható fiatalos lendület és bájos hév veszett mára el. A spanyol direktor valódi mesterember lett, annak minden előnyével és hátrányával.
Almodóvar a mid-cult rendezők példaértékű képviselőjeként remekül aknázta ki a szülőhazájáról kialakult sztereotip képet, és olyan panelekkel töltötte fel a Hollywood által kizsákmányolt romantikus és melodrámai műfajokat, mint a forró latin temperamentum, a vérrel átitatott, bosszúszomjas szenvedély, és a fülledt erotika.
Az ügyes zsánerjátékokon keresztül így az őt érdeklő témákról is beszélhet: a nemi szerepek biológiai és társadalmi kérdésköre, a női sorsok és a szerelem őrülete remekül keverednek a szándékoltan eltúlzott műfaji kellékekkel. Természetesen az már egy másik kérdés, hogy a pompázatos színekben elmesélt történetekből kirajzolódó hispán kép igazságtartalma finoman szólva is megkérdőjelezhető - de ez teljesen lényegtelen addig a pontig, amíg ilyen szép számban ülnek be az emberek a nézőtérre. Lehetséges, hogy Almodóvar ma már csak egy önismétlő, biztonsági játékra törekvő rendező - de ezzel nagyon jót tesz az európai film és az itthon csendesen agonizáló art-mozi ügyének is. A legújabb mű tovább tökéletesíti a jól bevált receptet és még a hangsúlyokat is eltolja egy picit.
A fő kérdés ismét a személyiség és a test különbözősége mentén rajzolódik ki, hiszen a bosszúból átoperált áldozat története tulajdonképpen a lélek és a porhüvely függetlenségéről mesél, és ebben a kontextusban szinte lényegtelen a teremtett lény neme. A megszokott melodrámai vonásokat most markánsan felülrajzolják a horror- és thriller elemek – nemcsak a Frankenstein-féle teremtésmítosz és a biológiai rémmese, de a hősök visszaemlékezéseire építő, film-noirt idéző feszültség is megjelenik a vásznon. Almodóvar nagyszerűen keveri össze a különböző minőségeket, és vezérfonalként ezúttal a racionálisan mérlegelt, szikével kiszabott bosszú jelenti, amelyet nagyszerűen ellenpontoznak a csodálatosan felfestett színek, a meleg spanyol városképek, a gyakran meghökkentő, száraz humor.
A rendező legnagyobb fegyverténye azonban a kifogástalan színészválasztásban rejlik. A gyönyörű Elena Anaya személyében egyrészt sikeresen találta meg Penelope Cruz utódját, másrészt pedig a törékeny hölgy karakterét ellensúlyozandó ismét remek szerepet írt a veterán Marisa Paredes számára, aki gond nélkül birkózik meg a súlyos titkokat hordozó, az eseményeket előre megérző anya figurájával. Az igazi meglepetést viszont kétségtelenül Antonio Banderas remek alakítása okozza, aki visszafogott és pontos játékkal tér végre vissza a szülőföldjére. Öröm végre egy olyan jól megírt szerepben látni, ahol kihasználhatja a nyilvánvaló színészi kvalitásait. „A bőr, amelyben élek” újabb mesterdarabja tehát a spanyol direktor életművének és minden a legnagyobb rendben vele, leszámítva azt az aprócska tényt, hogy adós marad a katartikus meglepetésekkel és a lázadó érzelmekkel. De vajon jogos-e felhánytorgatni mindezt egy olyan alkotónak, aki megtalálta azt a formulát, amiben a legjobb? Talán szőrszálhasogatás és csak a kritikusok finnyás elégedetlensége beszél belőlem, hiszen az apró hibákkal izgalmas, egyedire munkált kézműves darabokat sohasem a bejáratott világmárkáknál keressük.