A nézői ingerküszöb folyamatos emelésével az alkotók tulajdonképp maguk alatt vágják a fát, a közönség ugyanis egyre nehezebben sokkolható. A csökkenő határhaszon logikájának megfelelően a nagyobb-több elve egyre kevésbé éri el a kívánt hatást, a hangosabb/gyorsabb/csavarosabb/meghökkentőbb egy idő után önparódiába fordul. A dél-koreai The Wailing sokkal bölcsebb taktikát követve rendkívül rafináltan cserkész be minket és legyünk bármennyire is felkészültek, simán bedarál. Már a műfaji besorolása sem egyértelmű, valahol a krimi, a horror, a családi melodráma és a moralitásjátékok határvidékén járunk, a vonatkozó sablonjaink tehát csak arra jók, hogy annak rendje és módja szerint folyamatosan felülírják őket. A felbukkanó típusfigurák és helyszínek látszólag fogódzót kínálnak és amikor azt hisszük, végre értjük a dolgokat, minden átrendeződik. Akad itt erdei kunyhós titok, buta rendőr, betolakodó japán és mindenféle szimbólum. Az ördögűzős-sorozatgyilkosos értelmezés ugyannyira releváns lehet, mint a szellemvilág ártó-segítő szándékainak megidézése. Ritkán sikerül összehozni ennyire ellentétes minőségeket, a keleti és nyugati motívumok felerősítik egymást és nem véletlen az sem, hogy az interneten a sztori számos megfejtéseivel találkozhatunk. A szándékosan lassan építkező film sűrű fekete hangulatot és egy masszív rejtélyt ereszt ránk és nem adja könnyen magát. A jó és rossz közötti határvonal végleg elmosódik, a néző a szereplők helyzetében találja magát és átérezheti, milyen iszonyú nehéz helyesen felismerni és dönteni e két minőség között. Ahol a nézőt így beültetik a hintába, ott nincs szükség olcsó ijesztgetésekre, a hipnotikus erejű képek és a fordulatok megteszik a hatásukat. Öröm nézni.