Pénzes cápa/Money monster
Nem igazán jó eredmény, ha tisztán érezzük a szándékot és az igyekezetet, de a célzott hatás csak nem akar összejönni. Jodie Foster a rendezői székben, George Clooney és Julia Roberts a stáblista elején, a szatíra mégsem csíp, a média és a kapitalizmus fricskázása kimondottan vérszegény. Az üzleti műsorok és a részvényárfolyamok közötti összefüggés ennél alaposabb vizsgálatot érdemelne, az itt felhozott érvek és bírálatok legalább annyira mélyek és cizelláltak, mint egy vaskos betűkkel felpingált transzparens egy antiglobalista tüntetésen. Ha mélysége nincs is, szórakoztató szerda esti filmnek persze simán elmegy a dolog, de ha a valódi médiakritikát akarunk látni, Sidney Lumet vonatkozó remekléseivel érdemes kezdeni. Akit pedig a részvénytársaságok machinációi érdekelnek, az nézze meg a Krízispont című alapművet.
Idegpálya/Nerve
Le a kalappal a jobb híján a young adult címke alá sorolt sikeres írók előtt, ilyen pofátlanul egyszerű ötletekből az eladási listák és Hollywood látókörébe kerülni bizony nem kis teljesítmény. Jeanne Ryan például úgy másolta le az Éhezők viadala nem mellesleg szintén máshonnan csent receptjét, hogy fogta a "felelsz vagy mersz" klasszikus tinibulis játékát és olyan kurrens témákkal öntötte nyakon, mint a közösségi média, az online zaklatás és a youtube-hírnévét a saját életüket kockáztató idióták. Az Idegpálya ennyiben valóban fontos dolgokról beszél, de persze éppen csak érintőlegesen, a lényeg ugyanis az örök mese a rút kiskacsából hattyúvá váló tinilányról, ami mindig ott van ezek mögött a történetek mögött, legyenek bár a legvadabb anti-utópiába csomagolva. Elődeihez hasonlóan az Idegpálya is sikeresen frissíti fel a képletet és betalál a célközönségnél, az elfogulatlan nézőnek pedig a snapchat-generáció lelki világa és az ehhez passzoló, rikító neonba hajló képi világ miatt lehet érdekes.
A zátony/Shallows
Egyszemélyes cápás film? Amennyire figyelemfelkeltő, legalább olyan kétesélyes a koncepció, hisz mégiscsak másfél órát kell kitölteni azzal, hogy egy csaj egy cápa elől menekül. A forgatókönyvíró dicséretére legyen mondva, a zátonyon ragadó szörfös és a víz alatti lény küzdelmét sikerül kilencvenes percig érdekessé varázsolni, nyilván némi terhelt múlttal, random felbukkanó emberekkel és az ilyenkor szokásos fordulatokkal. A mostanság Liam Neeson akciófilmes vonalát egyengető katalán Jaume Collet-Serra mindehhez szép képeket pakol és pontosan adagolja a feszültséget, Blake Lively meg nyilván jól néz ki a neoprén ruhában. Egyetlen dolog hiányzik csak, az viszont nagyon, a tisztes iparosmunkán túl sem komolyabb invenciókkal, sem váratlan meglepetésekkel nem fogunk találkozni.
Elle
Paul Verhoeven nyolcvanhoz közelítve is nagyon tud. Bár új thrillere a csúcsműveitől elmarad, a franciásan elegáns szexuális mélyfúrása simán veri a kortárs mezőnyt. Hősnőnket megerőszakolják a lakásában és a játékidő előrehaladtával úgy tűnik, őt ez a legkevésbé sem zavarja. A forgatókönyv ügyesen homályban hagyja a tettes személyét, sőt, egy idő után szinte lényegtelenné is válik a dolog, annyira elmerülünk a fő- és mellékszereplők kusza viszonyrendszerében. Verhoeven mesterien térképezi fel ezt a világot, odaszúrva egy részről a burzsoá kertvárosi létnek, másrészt a szétzilálódott nyugati-európai családmodellnek. Távol álljon tőlem, hogy bunuelezni vagy újhullámozni kezdjek, de itt bizony ilyen szelek fújdogálnak, kiegészítve a holland mester provokatív gesztusaival és rutinjával. Az előbb felsorolt fricskák ráadásul nem lógnak a levegőben, hisz mind azt szolgálják, hogy megértsük a címszereplő (elle - a női ő) szexuális vágyait és késztetéseit. Némi sallang és túlcsavartság ugyan rontja az összképet, de ha negyven évvel ezelőtt készül ez a film, hanyatt vágódnának az akadémikus kritikusok.
