Mégis mi a fene történik a vígjátékkal, mint filmes műfajjal? Ha az utóbbi évekből (de akár évtizedekből) akarok jó vígjátékot mondani, hát nincs egyszerű dolgom. Ha amerikait akarok mondani, akkor jóval nehezebb. Ha meg olyan amerikait akarok mondani, ami nem tini-szex-betépés témakörből van vagy nem rom(antikus) kom(édia), akkor egy kezemen meg tudom számolni a filmcímeket.
Pedig a vígjáték alapító filmes műfaj. Már az első mozielőadás első történetcsírának nevezhető betétje is geg (L'Arroseur arrosé) - a komédia a mozi egyik alkotóeleme. A műfaj mindig nagyon élesen tükrözte az aktuális világ állapotát. Gondoljunk a korai burleszkre, mely együtt fejlődött a filmmel és annak nyelvével (vizuális humor, nagyon szigorú és kötött műfaj). Frank Capra "polgári" vígjátékai ugyanúgy tükörzik a boldog békeidőket, mint a a Dr. Strangelove vagy a Diploma előtt a hatvanas éveket. De jól mutatja például a nyolcvanas éveket is Chevy Chase és Steve Martin...még nem is jártunk velük annyira rosszul, az újhullámos zene sokkal szarabb volt.
A mai világ tehát így a gátlásokkal teli, ezért betépett, kanos tinik és az ütődött feketék világa lenne, akik csak bulizni akarnak, tesznek mindenre, ami nem az önkielégítés, a pia és fű körül forog? Ha pedig végre vége a pubertásnak és a komplexusképző giminek, akkor az atomizált társadalom egyedülálló, magányos egyedeivé válnak, szingli férfiakként és nőkként végzik - hogy milyen eredménnyel, azt mutatja az amerikai romkomok silányabbnál silányabb minősége. Ez lenne tehát a '68-as generáció éppen cseperedő gyerekeinek világa? A hippi mamák és papák utódaikra hagyták a szexuális forradalmat és a megszelíditett fogyasztói társadalmat, egy olyan világot, ahol a fiatalok tesznek minden ideológiára, csak túl akarják élni/bulizni a rettegett gimit majd az egyetemet, hogy aztán szingliként rettegjenek tovább attól, hogy még negyven előtt találjanak valakit (akitől aztán, gondolom én tíz év múlva válnak). Közben meg tesznek arra a sok gondra, amitől valóban retteghetnének...No persze ennyire talán nem sötét a helyzet, de ha csak a hollywoodi vígjátékokat néznék, valami ilyesmi rajzolódna ki előttünk. (A helyzet iróniája éppen az, hogy nagyon sokan valóban szinte csak hollywoodi vígjátékot néznek). Ha mást nem is, azt tehát el kell fogadnunk, hogy azért bizonyos tendenciákat élesen kirajzolnak a hollywoodi komédiák.
Amerikában vígjátékkal egyedül a "függetleneknek" jön össze néha a komolyabb kritikai és közönségsiker, pedig nem tesznek más, csak kicsit "realistább", társadalomtudatosabb vígjátékokat csinálnak. Az ünnepelt Jude Adaptow például "csak" annyit tesz, hogy igazi tiniket szerepeltet (értsd: kövér, pattanásos tiniket és nem harmincéves vékony szupermacsókat) és földközelibb problémákat vesz górcső alá - de ettől még nem készít minőségi komédiát (csak minőségibbet a szarhoz képest...)
Érdekes, hogy a világ más részein mindezek ellenére még él és virágzik a műfaj. A hagyományosan erős angol vígjáték most is nagyszerúen működik: a Hot fuzz, de főképp a Shaun of the dead nagyszerű, a Borat szintén sokkolóan vicces. A franciák (általában) jók romkomban, de nekem nagyon bejött az Isten hozott az isten háta mögött is. Persze nem kell panaszkodnia Észak-Európának sem (szerencsére elég sajátos a humoruk), sőt, néha Ázsiának is sikerül nevettetni (szomorú, hogy az abszurd szülőföldjének, Kelet-Európának mostanában nem nagyon). Ezek a nagyszerű vígjátékok azonban társadalmi problémákra reagálnak, amilyen könnyednek és őrültnek tűnnek, annyira komolyak és átgondoltak. Ezekben az esetekben ugyanis az okos hülyéskedik és így lesznek a filmek szellemesek, míg Hollywood nem akar (vagy már nem képes?) ilyen szintű komédiákat gyártani.
Nem mondom azt, hogy a minőségi hollywoodi vígjáték végleg haldoklik, hiszen volt már ilyen peridóus a 40-es, 50-es évek hosszabb fordulóján, a 80-as években is - de mindenestre elgondolkodtató, hogy míg szinte minden más műfaj burjánzik (még a kalózfilm és a western is visszatért), addig ezek épp a "tiszta" vígjátékokat zabálják fel. Van vicces horror, vicces akció, vicces tragédia - Tarantino is baromi vicces - de ezek nem vérbeli vígjátékok. A humor itt mást szolgál: nem egy alapvetően komoly problémát tesz nevetve fogyaszthatóvá, hanem a másik műfajt fűszerezi meg. A paródia műfaja pedig mintha végelgyengülésben meghalt volna....a mostanában készült paródiák nagyrészt az imdb bottom 100 listáján szerepelnek...említést sem érdemelnek!
Hogy mi a francért hozom én fel mindezt?
Mert egészen véletlenül épp egy olyan filmet néztem meg a hatvanas évek elejéről, amiben mindaz benne van, amit én fentebb felhánytorgattam. Az Egy, kettő, három címet viselő mű azért landolt a lejátszómban, mert az eredeti darab szerzője Molnár Ferenc, ezt írta át és forgatta le a rendezőóriás, Billy Wilder. A Molnár-darabot sajnos nem ismerem, de valószínűleg az alapszituáción kívül nincs sok köze a nyugat-berlini Coca Cola igazgató (akit ráadasul MacNamarának hívnak...mffa!) és a kelet-berlini fiatal kommunista körül összpontosuló végleges történethez. A film 1961-ben, a hidegháború igazi beindulásakor, ráadásul a még fallal éppen nem kettéosztott Berlinben készült. Az elkészült művet pont egy kevés választja el attól, hogy (a Dr. Strangelove mellett) kultikus hidegháborús vígjátékká vált.
Ami a klasszikus vígjátéki formát illeti: egyrészt a film rendkívül feszes, sodró lendületű, a poénok óramű pontossággal érkeznek, a tempó még mai szemmel is nagyszerű (ezek egyike sem igaz a mostani vígjátékok nagy részére). A félreértéses szituációk helyett sokkal nagyobb hangsúlyt kap egyrészt a karakterekre épülő geg (megteheti a rendező, hála nagyszerű színészválasztásnak), másrészt lenyűgöző a film verbális humora, ami számomra igazi meglepetés. Nagy a poénsűrűség, ráadásul a viccek nagyobb része ötven év alatt sem kopott meg.
Eddig azonban egy remek, de szabályos (így feledhető) vígjátékre gondolhatnánk, de ami azt a bizonyos pluszt adja a filmnek, az a leheletfinom irónia, ami végig belengi, finoman rárakódik az alapvetően klasszikus komédiára. Kapnak belőle a komcsik/oroszok (többet), a kapitalisták (kevesebbet), a német néplélek (jó sokat) - de legtöbb irónia forrása mégis maga a hidegháború. A legélvezetesebbek a megosztott városban (túl)élő németeken élcelődő gegek, vagy a kapitalista gyárvezető és a fiatal fanatikus bolsevik szópárbajai, valamint a gyáros és a szovjet delegáció "tárgyalásai". Berlinben ugyanis már kettészakadt a világ, de a felszín alatt még lehet tárgyalni...a szexi nő még közös valuta, még mindent "el lehet valahogy intézni".
Sajnos pont a film végére fogy ki a szusz...Wilder dübörögve vezeti társulatát a fináléig, de a bolsevik átváltozása gazdag kapitalistává már nélkülözi a szatírát, ahogy James Cagney családi megtérése is. A film mögül kifogy a hidegháború - így nincs irónia sem, csak klasszikus befejezés. Ezért nem válhatott az Egy, kettő, három kultuszfilmmé, pedig a nagy potenciált végig érezhetjük benne.
A film után elgondolkodtam, vajon siker lehetne egy ilyen hollywoodi komédia most? Talán az ingerküszöbünk fentebb került és már csak tényleg fingáson meg pöcsökön tudunk csak röhögni? Vagy a társadalom tényleg annyira átalakult volna, hogy tényleg a mai valóságra reagálnak az álomgyári vígjátékok? A válaszokat nem tudom, de egyben biztos vagyok: jó lenne, ha Hollywood újra gyártana ilyen szabályos, mégis finoman árnyalt komédiákat. A nagy többség ugyanis nem fog sem külföldi, sem amerikai független komédiákat nézni, mert nem jut hozzá a plázákban és a tévében sem. A humorra viszont nagy igény van, hiszen nagyszerűen csomagolja be a komolyabb kérdéseket és segít megbírkózni az aktuális össznépi frusztrációkkal. Elhiszem, hogy sok tinit frusztrál a dugás, sok fiatalt pedig a házasság kérdésre, és ráadásul többségben ők járnak a plázákba is, tehát producerként biztos bevételi forrást látnék bennük. De mégis jó lenne végre telivér hollywoodi vígjátékot látni, amely mondjuk finoman reagál a klímaváltozásra vagy a pénzügyi válságra. Billy Wildernek általában összejött az ilyen, mind kritikai, mind közönségsikert ért el. Azért ma is van néha ilyen...Wilder örökségét továbbviszi például a Burn after reading...kezdetnek jó, de több ilyet! Addig meg nézzünk ilyen régi gyöngyszemeket...
Értékelés: "Egy, kettő, három: 8/10"
