Az nem kérdés, elismerjük-e Nouvelle Vauge filmes mozgalom nagyságát, stílusteremtését vagy a filmtörténetre gyakorolt hatását. Azt hiszem, teljesen nyilvánvaló: ez a maroknyi rendező új életet lehelt a film műfajába, szóval jár a riszpekt! Amúgy meg egy rakás nagyszerű cikk és tanulmány olvasható a témáról...Számomra inkább az az érdekes kérdés, hogy ötven évvel elkészültük után érdemes-e még megnézni ezeket a filmeket? Hiszen ugyan a tisztelet jár nekik, de attól még lehetnének halál-unalmas múzeumi darabok. Főleg nekem, akinek az újhullámos generáció a szülőket jelenti. Én már Bécsből hozott Akai videón, hangalámondásos Sztallónén, Svájcinégeren és Brucelín kezdtem ismerkedni a vizuálkultúrával, hogy mozgóképi szocializációm aztán az internettel végképp perverz csavart kapjon. Érdemes még nekem francia újhullámos filmeket nézni?
A válasz erre a kérdésre egyértelmű igen - érdemes. Legfrissebb kísérletem Anges Varda Cléo 5-től 7-ig című műve; szintén sikeresen konzerválta ezt a bizonyos friss szellőt. Itt is sok mindenen el lehetne indulni. Első körben adja magát az a tény, hogy mennyire kevés női rendező csinálhatott szerzői filmet. Valóban érezhető ebből valami a filmen, de nem vagyok feminológiailag elég képzett ahhoz, hogy erre reagálni tudjak: a horizonton észlelek valamit a modern nőiség kérdésköréből (a tükrök hangsúlya, az átöltözések), de nem indít el bennem különösebb gondolatokat. Nyilvánvaló továbbá, hogy fel lehet fogni a filmet afféle mély egzisztencialista állásfoglalásként, hiszen az alapszituáció sarte-i helyzet (a főszereplő diagnózisra vár, halálra ítélt-e vagy nem) - de én erre szintén nem tudok rezonálni, olyan távol van tőlem mindez. Biztosan ki lehetne bogozni az erre vonatkozó dialógusrészleteket és képi megfelelőket, de épp ezzel silányítanánk tananyaggá a filmet.
Ami viszont mégis számomra élővé tette a filmet, az a hanyag finomság, ahogy a jelenetek egymásba fonódnak. A film ugyanis gyakorlatilag real-time másfél óra, a rendezőnő pedig csodálatosan fűzi egymás után a jeleneteket és keveri a dokumentalista és fikciós elemek. Igazi francia könnyedség. A monológok és a környezeti zajok összekeverednek, a kamera néha elkalandozik, a külvilág "reagál" a hősnő érzéseire (pl. megpillant egy 'jó egészség' feliratot). Párizs nyári utcáin mindent és mindenkit körbevesz az élet. Azt hiszem ez a film kulcsszava, ugyanis Varda az élet szövetét próbálja felfejteni. Ez a másfél óra ugyan sorsdöntő a hősnő élete szempontjából, mégis apró, külön-külön szinte jelentéktelen pillanatokból áll össze, keveredik a szereplők belső és külső világa, a külvilág és a félelmek/álmok néha egymásra játszanak. Az élet szövete pedig tényleg valami ilyesmi, amit talán mélyen mi is mindig érzünk, de csak az objektív film képes szembesíteni vele.
A film kulcsa ebben a fénytörésben a félidőnél elhelyezett rövid burleszk, melyben a síró bohóc (Godard alakítása) hirtelen feleszmél: minden sötét, ha sötét szemüvegen keresztül nézzük, ezért leveszi, elhajítja és mosolyogni kezd. Cléo is folyamatosan hódítja vissza életét a kétségbeeséstől és lesz ura kis pillanatainak - így pedig életének. Hősnőnket ezért követjük ezen az úton, hogy mi is szembesüljünk vele: az élet minden apró pillanatát élni kell...
Ez a tanács pedig mindig frissítőleg hat!
Értékelés: "Cleo 5-től 7-ig: 9/10"
