Spin off:
Sajnos nem vagyok még annyira komoly szobatudós, hogy előállhatnék valami apokaliptikus vízióval a társadalom végső elbutulásáról vagy épp az amerikai mozi pszeudo-gyarmatosító, kultúrimperialista pénzporszívójáról, de azért tény ami tény: az Ígéret Földje annyi filmmel bombáz minket, hogy nem haszontalan megvizsgálni néhány olyan mítoszt, amelyet akár tudat alatt, akár tudat fölött, de beszipkázunk ezekből a filmélményekből.
Nem hiszem persze, hogy Hollywood olyan hely lenne, ahogyan láthattuk a Mulholland Drive nagyszerű képsorain - ámbátor lehet, hogy tényleg hatalmasságok köpködnek vissza méregdrága eszpresszókat elfüggönyözött szobákban, miközben egyetértéseben az ovális iroda szivarozó fasiszta háttérdiktátoraival, eldöntik a világ sorsát. Nem ásnék annak a mélyére, ezek a mítoszok honnan jönnek és van-e valami konkrét céljuk, de egyben biztos vagyok, Amerika szórakoztatásra készült filmjeiben vannak markánsan kitapintható mítoszok, sőt, ezek erősebben vannak jelen, mint máshol. Az átlag mozifogyasztó így kimondva, kimondatlan azzal szembesül: Amerika a Mítoszok földje!
Mindenféle szabály nélkül megyek majd utána néhány ilyen mítosznak, a válogatás abszolút szubjektív. Végiglovagolom majd így kedvenc vesszőparipáimat (remélve, hogy a végére leszek annyira elmélyült, hogy megfogalmazhatok valami magvas világvége elméletet is). Nagylevegő és:
1. rész: Apák és fiúk
Bizonyára sokaknak feltűnt már, nemcsak nekem, milyen erős apafigurák vonulnak fel a populáris amerikai mozikban. Az apa általában az erőt és biztonságot sugárzó támpont, aki mellett az anya gyakran csak mellékszereplő. Ez vagy úgy jelenik meg, hogy az anya figurája kimerül a konyhai robotgép szerepében és nagyszerű háziasszonyként asszisztál az apa nagyságához és hatalmához, vagy még gyarkabban az anya halott és csak az apán keresztül van jelen (ezek inkább a nevelésfilmek). Ennél is érdekesebb azonban az, amikor az apa fizikailag ugyan már nincs jelen (halott) - mégis főszereplője a (többségében) fiú életének. A legjobb és legtipikusabb ebből a halott rendőr/katona apa és a szakmát kezdő árva (és ezért halmozottan hátrányos helyzetű) fiú "küzdelme"...
Az átlag amerikai filmben tehát egyértelműen az apa központi figura a hős életében, gyakori, hogy ez mozgatja a drámai szerkezetet: a fiú kezdetben képtelen felnőni apja nagyságához, nem tud megfelelni elvárásainak, annak árnyékában él ezért önpusztító, léha életet (lázadó energiáit önmaga felé fordítja) és elszórja tehetségét - a film végére azonban sikerül neki a lehetetlen, túlszárnyalja apját aki vagy férfias öleléssel nyugtázza ezt, vagy végre nyugodtan fekhet sírjában...
Ennél sokkal gyakoribb azonban a munkamániás apa figurája, aki soha nem ér oda a gyerek baseball meccsére/koncertjére/szülinapjára - ő a vadászó ősember figurája, aki távol a barlangtól húst szerez, de a gyerek ezt nem tudja értékelni. A konfliktus feloldása itt általában éppen abban áll, hogy a gyerek végül megérti, micsoda nagy ember az apja (hogy aztán beszerezze az előző bekezdés konfliktusát ha pubertás korba lép)...
A harmadik (személyes kedvenc) apa-fiú konfliktus egyenes lezármazása a western műfajának. Az apa öntörvényű, szótlan, kőkemény sziklatömb és fogalma sincs, hogy gyermeke cseperedik valahol. A sors (a forgatókönyvíró) úgy hozza, együtt kell tölteniük egy kis időt és a sok súrlódás után ismét megtanulja a csemete, kire kell felnézni (általában a nevelőapa puhány kis segg) - de ami itt még fontosabb, a kőkemény "vadnyugati" apa is szocializálódik, immár képes a letelepedésre. A western alapdillemája köszön itt vissza: letelepedni és meghódítani a földet vagy tovább vándorolni (lásd bővebben Király Jenőnél...). Ennek a történetnek is hasonló a kifutása (csak ezt sajna már nem látjuk) - a csemete a pubertás után fog szembesülni az apafigura nyomasztó árnyékával. 
A western-problematika egyébként szinte minden apa-fiú viszonyt áthat: a gonosz világ megpróbálja elragadni a fiút, de az apa ellenáll és általában nemcsak a fiút menti meg, de a világot is a káosztól. Ennek fordított verziója, mikor a fiúnak kell a (halott) apja nevét tisztára mosnia, közben pedig mellékesen a világot is megmenti a káosztól.
Persze lehet még ezeket ragozni mindenféle módon, de egy biztos: szinte soha nem találkozunk szimmetrikus szülőképpel, az apa mindig egy ősibb/régimódibb/keményebb szemléletet képvisel (akár élő, akár holt) - a fiúnak pedig meg kell küzdenie ezzel, hogy végre ő legyen az alfa-hím...ez a küzdelem pedig mellékesen megmenti a világot is a pusztulástól.
A freudi pszichológia kedvelői persze rávághatják, hogy a nagyrészt férfi rendezők uralta terepen természetes ez a fajta problematika, hiszen mindennek hátterében az Oidipusz-komplexus dolgozik, ez vetül rá a filmekre. Ebben talán lehet valami, de nem magyarázza meg, miért épp az amerikai szórakoztató mozi az, ahol ennyire felülreprezentált ez a fajta apa-fiú viszony. Annál is érdekesebb ez a kérdés, mivel éppen abban a társadalomban olyan erős az apakép, ahol a hangsúly éppen az indivídumon van, a self-made-man-en, akinél nem számít a származás és az sem, hogy honnan jön, csak azt, amire képes önerőből.
Nem vagyok szociológus, de arról mégis lehet olvasni, hogy a valóságban ennek épp az ellenkezője figyelhető meg: egyfajta arisztokrácia van kialakulóban az Egyesült Államokban. A Bush-, Kennedy- származás szinte garancia a magas tisztségre - általában pedig igaz, hogy többségben vannak azok a csúcsegyetemi diákok, akiknek már az apja is odajárt. Talán az amerikai apafigura mítoszát azért rakják bele a filmekbe a hatalmasok, hogy ezt a helyzetet legitimálják azzal, hogy tudat alatt belénksúlykolják az fiú-olyan-jó-vagy-jobb-mint-apja elv létjogosultságát? Összeesküvés az egész???
Nem hinném...ugyanis az apa-fiú konfliktusban is a self-made-man mítosza él tovább. Általában az a hős győz, akinek halott apjával is meg kell küzdenie. A küzdelem heroikusabb így, serkentőbb és nagyobb tehetséget igényel, a legjobb győz! Fordítva is igaz ez, az az apa pipálja le a szakmai riválist, aki még gyerekkel is megvan terhelve, mert bár vesztésre áll a követelödző kölyke miatt, végül mégis ez lesz a fő stimuláló a győzelemhez. Itt pedig a farkába harap a kígyó - a győztes apa majd újra az a bizonyos legyőzendő apakép lesz a felcseperedő fiú számára...hiszen mindig a küzdelem teszi a hőst érdemessé a világ mentésére, ő az a bizonyos legkisebb fiú a népmeséből...
folyt. köv.
