Apa és fia tart délre egy apokalipszis utáni világban. Az ég szürke, a föld hideg - az állatok eltűntek, a növények haldokolnak. Az emberek nagy része halott. Az életben maradtak állati létbe süllyedtek, kannibálokká váltak. Apa és fia talán az utolsók, akikben még maradt valami emberség...

Szinte minden reklám kiemeli, hogy a film egy Cormac McCarthy regény adaptációja - töredelmesen bevallom, semmit nem olvastam még az úriembertől, pedig a Coen-film óta nagyon trendi író lett, vélhetően sok megfilmesítés érkezik még a közeljövőben. Arról tehát nem tudok nyilatkozni, mennyire hiteles az adaptáció, de nem is akarok. Nem vagyok híve könyvek és filmek összehasonlításának, hiszen a film egy másik műfaj, a rendező pedig igenis szabja saját képére a művet.

A The Road rendezője ráadásul nem is akárki, hanem az a John Hillcoat, kinek előző filmje, a The Proposition a valaha készült egyik legjobb western. Ebben ugyanis olyan spirituális hangulatot tudott teremteni, amely a történetet elemelte a földtől és olyan meditatív, költői példázattá tette, mely beszippantja nézőjét.

Hillcoat jelen filmjében is hasonlóra vállalkozik. A posztapokaliptikus történetet ugyanis olyan atmoszférába mártja, mely főleg érzelmi szinten érinti meg nézőjét. A gyönyörű, szórt fényes, szürke képek bántóan üresek és ridegeket, remek kontrasztot alkotva a múlt napfényes emlékeivel. Nick Cave és Warren Ellis zenéje pedig leheletfinoman festi alá a történetet, szinte észrevétlenül erősítve megrendítővé a hangulatot. A film legnagyobb erénye pedig éppen erős hangulatiságában rejlik, éppen ez az, ami annyira hitelessé és torokszorítóvá teszi. A képekről ugyanis sugárzik az üresség és kilátástalanság, amely mély drámaiságot visz apa és fia küzdelmébe, így válik hitelessé az egyébként egyszerű történet. A kevés szereplő drámája ugyanis épp a kilátástalanság és remény küzdelme, mely legalább annyira zajlik a külvilágban, mint önmagukban.

A The Road így szerencsésen kerüli el a hasonló apokaliptikus filmek csapdáit. Egyrészt visszafogottsága miatt nem válik paródiává (nincsenek hatalmas, hatásvadász díszletek és jelmezek - a film az ürességével tüntet), másrészt nem próbál horrorszerű ijesztgetésekkel sem operálni (a kannibálok ábrázolása egyszerű, épp ezért tud annyira ijesztő lenni). Nem tudjuk meg, mi történt a világgal, de mindez nem is érdekes. A pusztulás képei csendesek, nem hivalkodóak, lassan csordogálnak (a kidőlő fák képe többet mond ezer málló felhőkarcolónál). A civilizáció felbomlásának ábrázolása így néhány markáns ecsetvonással sikerült, ezzel pedig átélhetővé válik az apa és fiú útja is.

Hillcoat tehát ismét az atmoszféra és történet egységére törekedett, amely szinte végig hibátlanul teljesül. Csak néhány ponton hasad fel a film szövete - ott, ahol ez az erős hangulatiság gyengül, vagy ahol a történet bicsaklik meg - így a néző beszippantása sem teljesül maximálisan. Szerencsére kevés ilyen pillanat van; bár a sztori önmagában végtelenül egyszerű és szinte közhelyes, nagyrészt mégis sikerül megrendítően ábrázolni. Átérezzük így az apa küzdelmének nagyságát: ha az emberség útja már talán nem vezet sehová, akkor is meg kell próbálnunk végigmenni rajta...
A The Road kétség kívül az egyik legszebb és leghitelesebb poszt-apokaliptikus film, ami valaha készült, se nem több, se nem kevesebb!

"Értékelés: 8/10"