Nem tudom, hányan tudják, de Hannibal Lecter már jóval a Bárányok hallgatnak előtt feltűnt a filmvásznon, mégpedig az 1986-os, Manhunter címen futó korai Michael Mann-filmben. A történet a Vörös sárkány című regény mára szinte teljesen elfeledett adaptációja, ennek oka természetesen a későbbi Lecter-filmek hatalmas sikere, ezt a történetet is újraforgatták 2002-ben Anthony Hopkinks és Edward Norton főszereplésével.
A sztori tehát sokaknak lehet ismerős, Mann rendezése azonban máshová helyezi a hangsúlyokat. Dr. Lecter ekkor még természetesen nem sztár, a film tehát csak említi, de távolról sem róla szól. Annál inkább a nyomozóról, Will Grahamről és az ő belső félelmeiről, hisz FBI-ügynökünk túl jól érti a sorozatgyilkosok perverz lelki világát, szinte át tudja élni gondolataikat, ami elősegíti ugyan a nyomozást - de az ő ép elméjét könnyen tönkreteheti. Aki ismeri Mann későbbi műveit, ráismerhet arra a markáns problematikára, ami szinte mindig jellemzi a rendezőt; a Szemtől szemben, a Collateral vagy épp a legutóbbi Public Enemies is ezt járja körül - a jó és a rossz ugyanazon érem két oldala, néha nem is egyszerű dönteni a két oldal között, félelmetes a határok átjárhatósága...
Mintha Mann magáról forgatná filmjeit, hisz benne is kettősség lakik. Érezhető egyrészt a törekvés markáns szerzői látásmódú filmek létrehozására, de ezt végül mindig telivér tömegfilmekbe oltja. Behódolás vagy ellenállás? Mann megtalálta az egyensúlyt, az egyik legokosabb tömegfilmkészítő lett...pici művészkedés és sok popcorn, tuti sikerrecept.
Korai műve is mutat már e stílusból valamit, az Embervadász ugyanis sokkal jobb feldolgozása a témának, mint a későbbi sikerfilmek. A karakterek itt még jóval hitelesebbek, nyersebbek, nem annyira pláza-kompatibilisek, mint Hopkins, Norton és Fiennes alakításai - jelen sorozatgyilkosunk így sokkal esendőbb és félelmetesebb figura, ahogy Lecter is hihetően gonoszabb, nyomozónk pedig esendőbb, mint a későbbi verzióik. Mann meg tudja világítani az ügynök megszállottságának okát és ennek áldozatát is, ezzel végeredményben a történet jóval hitelesebbé és mélyebbé válik, mint nagyszabásúbb későbbi testvére. A jeleneteket a nyomozás átélhető izgalma mozgatja és nagyszerűek a neon és uv-fények, steril felületek is. Mielőtt azonban valami realista történetre gondolna a kedves olvasó, ki kell emelni, hogy rendezőnk e mélységeket ellensúlyozandó, bőven méri a popcornt is. Van itt dagályos zene, esős ablakon kibámuló elgyötört nyomozó és karikatúraszerű lassítás is, ahogy persze a nagy happy end sem marad el. Mann tehát már '86-ban is tudott sajátos látásmódjával és problematikájával mélyített tökéletes pop-mozit forgatni. A film persze nyersebb, mint mai társai és árad a nyolcvanas évek diszkrét (?) bája is, főleg ami a zenét illeti - de arról nem ő tehet, hogy akkor ez volt a menő...
"Értékelés: 7/10 - bár alulértékelt, de nem kult-alapanyag"
