Amerika a vállalkozók országa, az állami cégek is szinte mindent kiszerveznek és alvállalkozók kezébe adják a leghülyébb tevékenységeket is...miért lenne kivétel ez alól a CIA és a bérgyilkolás? Nézzük meg, ebből az alaptémából milyen két film született a hetvenes évek derekán, ráadásul két kultikus rendező munkájaként?
"Attól, hogy paranoiás vagy, még lehet igazad" - szól az alaptétel és soha nem vették ezt annyira komolyan, mint a hetvenes évek Amerikájában. Politikai gyilkosságok sora és a Watergate - a "rohadt rendszer" soha nem tűnt még ennyire gátlástalannak és mocskosnak és erre a közhangulatra érzékenyen reagált Új-Hollywood is (sőt, épp ez az egyik téma, mely mentén értelmezhető ez a fogalom...). A rendszerbe vetett bizalom megrendülése egyenesen implikálta a paranoia-thriller műfajának felvirágzását, a hetvenes évek derekán egymás után születtek az alpműfaj kulcsifilmjei. Ezek ráadásul jobbnál jobb alkotások, hisz az akkor épp feltörekvőben lévő új hollywoodi generáció természetesen vonzódott az izgalmas thriller és a hatalomkritika nagyszerű ötvözését lehetővé tevő filmtípushoz. Igazi mesterember rendezek ilyen mozikat - Sydney Pollack, Coppola, John Schlesinger - de műfaj koronázatlan királya egyértelműen Alan J Pakula.
A Parallax-terv története "klasszikus" recept alapján működik...van egy újságírónk, egy politikai merénylet eltűnő szemtanúkkal és persze a láthatatlan hatalom, mely a háttérből mindent manipulál. Az ijesztő azonban az, hogy jelen esetben egy bérgyilkos-vállalatról van szó - a politikához már el sem jutunk és épp ez az arcatalanság a dühítő. Ezt a fajta sztorit sajna annyit nyúlták e film után, hogy nekünk olyan nagyon sok fordulatot nem tartogat - még azt is ki merem jelenteni, hogy megkopott az idővel (2010-ben már nem sokan hiszik el, hogy ennyi embert el lehet tenni úgy láb alól és senki nem gyanakszik...)
Ennek ellenére Pakula rendezése elsőrangú! A gyönyörűen komponált képek mellett előszeretettel időz a modern épületek hatalmas vas-üveg felületein, sikeresen állítva kontrasztba az elnyomó és láthatatlan hatalom metaforáját a kisember kiszolgáltatottságával (és mindehhez nagyszerű csend-zaj kontraszt is társul). A film végig finom humorral operál és a visszafogott tempó is sikeres feszültségnövelő, de a legnagyszerűbben az utolsó jelenetsor sikerült - a hatalmas teremben felállított kék-fehér-piros asztalok és a menetelő zenekar tanítani való, igazán ütőssé varázsolja a történet csattanóját. Az abszolút kultusszá azonban mégis a film hipnotizálási jelenete vált - már ezért megéri megtekinteni a filmet. Ez a pár perc lehetne akár a hetvenes évek rövid esszenciája is, hisz nagyszerűen jelzi azt a kort, amikor hollywoodi tömegfilmbe bekerülhetett kreatív, innovatív alkotói megoldás és irónikus rendszerkritika is. Szép idők voltak!
A Parallax-terv így tehát az összeesküvés-filmek egyik alapvetése - az Elnök emberei és a Keselyű három napja után egyértelmű dobogós.
"Értékelés: 8/10"
Az akciórendezés nagymesterének, Sam Peckinpach-nek e szinte ismeretlen, viszonylag késői műve is hasonló húrokat pedzeget, mint előző filmünk, legalábbis első látársa. Itt is egy bérgyilkosokat foglalkoztató vállalatról van szó, ők a CIA-tól kapnak mindenféle mocskos megrendeléseket, de a történet innen más irányba indul el. Van ugyanis ennek a cégnek két alkalmazottja, akik nagyon jó cimborák (nem is akárkik ők, James Caan és Robert Duvall a Keresztapa után újra együtt a vásznon) - de ahogy persze az bérgyilkos-barátságoknál lenni szokott, az egyik elárulja a másikat, hogy aztán egy későbbi munka során újra összehozza őket a sors...
Milyen gagyi sztori, de Peckinpach filmjének leggyengébb pontja mégsem ez. Az alkotók érezhetően tanácstalanok voltak a forgatókönyvet illetően, mindenképp bele akartak még paszírozni valami rendszerkritikát, csak épp nem sikerült. Kapunk ugyan egy "rendszer-szarik-a-polgárra" monológot, ahogy az árulás motivációja is "csak az a kurva pénz" - eddig rendben is lenne a dolog, de rendezőnk mégsem bontja ki a profitért-eladom-a-lelkem problematikát. Láthatóan maga sem tudja, pontosan mit akar, ezért belekapkodunk itt mindenbe - van itt ázsiai ellenzéki politikus, CIA és ninják (!) is, csak épp nem értjük, minek; a történet egyszerűen nem áll össze. Ennél azonban sokkal súlyosabb hiba a szereplők értelmetlen ide-oda tologatása és a nevetséges dialógok, mellyel a jobb sorsa érdemes színészek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.
Nem baj, gondolhatnánk, majd Sam bácsi kárpótol a nagyszerű akciószekvenciákkal - hát itt sajna az sincs sok, épp csak jelzésszerűen. A végeleszámolás rozsdás kopott hajóflotta-háttere sem váltja be a reményeinket, inkább örülünk, hogy vége az egésznek. Fáradt, ötlettelen és logikátlan munka...
Azzal kezdtem, hogy a Gyilkosok krémje Peckinpach ismeretlen munkája - annyit fűznék ehhez hozzá, hogy teljesen megérdemelten. Maradjon is így!
"Értékelés: 3/10"