Terry Gilliam enyhén szólva is érdekes figurája a filmvilágnak, hisz hihetetlen fantáziával áldotta meg a sors, melyet egyrészt a legendás Monty Python tagjaként kamatoztatott, másrészt vízióit utánozhatatlan látványvilágú filmjeibe vetítette ki, megosztva ezzel a nézőközönséget. Tény ugyanis, hogy két vitathatatlan remekmű mellett (Brazil, 12 majom) több filmje egyszerűen nem jött össze (például a Münchausen báró), Gilliam ugyanis száz százalékban szürreális elme - ez pedig egyszerre áldás és átok. Sziporkázó ötletei és egyedi képi világa ugyanis mindig lenyűgöző, de gyakran éppen ezek túlburzánzása roppantja össze filmjeit. A Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma esetében is hasonló a dilemma - kérdés, merre dől a mérleg nyelve...

Kritikus egy dolgot nem tehet, nem lehet elfogult a lencse alá vett alkotással szemben - én most mégis elkövetném ezt a baklövést és rögtön duplázom is. Meg vagyok ugyanis győzödve arról, a Gilliam-féle őrült figurákra és nagy mesélőkre igenis nagy szükségünk van; másrészt jelen esetben nem akármilyen hátterű filmről van szó. A Doktor Parnasszus legnagyobb húzása ugyanis, hogy egyáltalán elkészült. Biztos mindenki ismeri a sztorit - Heath Ledger halála, beugró világsztárok stb. Ráadásul Terry Gilliam sem nevezhető a világ legszerencsésebb rendezőjének (lásd Don Quite projectje).

A Doktor Parnasszus tehát finoman mondva zaklatott körülémények között született meg és ez sajnos nyomot hagyott rajta. Gilliam ismét elköveti azt a hibát, hogy a rengeteg sziporkázó ötletet és agymenést nem tudja erős történetre fűzni; nem képes igazán választani az öreg doktor és a fiatal csaló figurája között, nincs így központi drámai mag, néha szétfutnak a szálak...kivételesen azonban mindez bocsánatos bűn, mert ennek kétségkívüli oka a főszereplő-színész halála.

Gilliam végül mégiscsak megmenti a művet, hisz az utolsó percekben helyreáll minden. A már megszokottan remek eyecandy mellé sikerül ugyanis egy keserédes történetet is kanyarítania a mesék és fantázia eltűnéséről. Ennyiben a film önvallomásként is értelmezhető: a mai Londonban száguldó mesebeli mutatványos-kocsi legalább annyira hat korszerűtlennek, mint Gilliam rendezői hitvallása a mai filmkínálatban. Tudjuk, sajátos vízióit sajna egyre nehezebben tudja a vászonra vetíteni, de e filmjében végül mégis optimista és hitet tesz a klasszikus mese örökléte mellett - én nagyon szurkolok, hogy igaza legyen!

A történet hibáit és kényszermegoldásait azonban nagyszerűen elfedik a hihetetlen fantáziavilágok és maguk a hús-vér színészek. Bár Tom Waits ördöge néhol kissé modoros, a beugró világsztárok hozzák a kötelezőt (különösen Colin Farrel remekel), ahogy Christopher Plummer is hibátlan a vén doktor szerepében. A legfájóbb azonban Heath Ledger utolsó játékát nézni, hatalmas tehetséget vesztett el a világ halálával (a filmet természetesen az ő emlékének ajánlották).

Összegezve tehát a Doktor Parnasszus ugyan nem mestermű, de szerethető alkotás és fontos kiállás az emberi fantázia legyőzhetetlensége mellett. Tényleg elfogult vagyok, de nagyon szurkolok, hogy legyenek még Gilliam-féle őrült mozik!

"Értékelés: 8/10"