Tudom, hülye címet adtam a bejegyzésnek, hisz a gallok nyilván sok dologban nagyon jók, kezdve a francia drazsétól egészen a párizsis zsömléig. Én elsősorban most mégis a filmekre gondoltam és nem is a művészfilmre, hisz abban egész Európa májer és nincs miért szégyenkeznie, ellenben igazi tömegfilmet errefelé a franciákon kívül már szinte senki nem tud csinálni - éppen ezért joggal lehetnek büszkék nemzeti filmgyártásukra. Ez tulajdonképp a vén kontinens Hollywooddal szembeni utolsó komolyabb hadállása és a frankok egyenlőre nagyon ügyesen tartják a frontot...
Tudom én persze, mindez hatalmas nagy közhely - én mégis mindig ámulva nézem, hogyan is működik ez a dolog a gyakorlatban.
Jelen esetben ugyanis a Harminchat fantáziadús magyar címen futó francia zsarufilm került a lejátszómba és ismét csak pislogni tudtam, az alkotók milyen tökéletesen keverték meg az amerikai klisék kártyáit és adtak hozzá egy csipetnyi hazai fűszert is, hogy aztán egy hamisítatlanul tökös francia bűnügyi mozi szülessen. Esetünkben engem nem is kimondottan maga a film érdekel, inkább az a mutatvány, amivel már nem először tudják lefőzni a nagy amerikai testvérfilmeket. Ezt a trükket pedig szerintem érdemes lenne eltanulni...
Első látásra ez nagyon könnyűnek tűnik, hiszen "csak" meg kell tanulni jól amerikai filmet forgatni és ezt kell ügyesen háziasítani. A zsarufilm persze nagy hagyományú francia filmtípus, anno jó érzékkel nyúlták le az amerikai film noir eszköztárát (a nevet is ők adták ugyebár) és annyira tökéletesen adoptálták, hogy a végén az egész zsaru-műfaj egyet jelentett Belmondo, Delon és Lino Ventura nevével. Ilyen háttérrel persze könnyű manapság is villogni, gondolhatnánk - de a francia rendezők tesznek is ezért, árgus szemekkel figyelik az aktuális trendeket és többször is ügyesen keverik fel a possadni készülő állóvizet.
A 36 estében is unalomig ismert alapszituációról van szó (jó zsaru/rossz zsaru felállás, versengés, elmosódó morális határok és gallyra vágott magánélet) - ezek hatalmas 
közhelyek, mégis nagyon apró dolgokkal sikerül húst találni a már jól lerágott csontokon. A Hollywoodból ismerős alapokat ugyanis a 36 alkotói halálosan komolyan veszik és pont ettől lesz az egész újszerű és izgalmas, azaz itt nincsenek lövés utáni poénok, minden főbb szereplő keményen megszívja és a mocskos rendszer is ijesztőbb, mint a tengerentúli vásznakon. A rendező mindezt ügyesen mixeli a klasszikus francia bűnfilm kiégett légkörével és ráncfelvarrásnak még a legbárgyúbb amerikai filmnyelvi eszközöket sem fél használni (hatásvadász zene, trendi vágás és beállítások). Ez már önmagában is merész vállalás, de ezt az egészet ráadásul a Szemtől szemben receptjére applikálja, kölcsönvéve annak sikerültebb elemeit is. Néha már egyenesen az volt az érzésem, a karikírozás határára jutottunk és a rendező látható élvezettel vágja a néző arcába: "Ámerikának ugyan van Pacino/de Niro, de nekünk galloknak meg Auteuil/Depardieu és nézzétek csak, bűnfilmben simán hozzuk, amit a tengerentúli nagyfejűek tudnak". Az alkotók minderre ráadásul joggal hivatkozhatnak, mert egyrészt a két színész simán állja az összehasonlítást (Depardieu gonosz figurája kifejezetten remek) - másrészt a rendező is franciás könnyedséggel mondja fel a leckét: a gagyi lenyúlása és a hagyománytisztelet egyszerre áll össze a filmben és teszi ezt a művet is egyedi ízűvé.
Ennek ellenére mégis motoszkál bennem a kérdés, tényleg van-e értelme versenyezni a tömegfilm területén Amerikával - az egész valahogy szélmalomharcnak tűnik, hisz sem pénzügyi források, sem piac tekintetében nem vehető fel vele a verseny. Tudjuk, a franciáknak is csak azért sikerülhet néha, mert ömlik az állami pénz és a honi filmet számtalan szabály védi, így a filmek jó része ugyan nem feltétlen sikerül, a sok alkotásból többnek azért mégis összejön. Ha viszont piaci alapon működne, könnyen lehet, hogy végül ott is csak a ciné art maradna?
De mégis! Elnézve a nem kevés jól sikerült francia filmet, mégsem értelmetlen ez az egész vállalkozás. Félretéve az alkotók könnyebb financiális helyzetét a titok nyitja talán az lehet, hogy az ottani filmesek nem szégyellik kiszolgálni a nézői igényeket, a tömegfilm pedig nem leszégyellt szitokszó - komolyan veszi a kritika és a magaskultúra is. A mozi talán épp azért lehet arrafelé nemzeti ügy, mert szélesebb tömeget von be és kifejezetten nem ciki szándékoltam tömegfilmet forgatni. A sznobizmus helyett láthatóan nem félnek a hollywoodi trendeket tanulmányozni és elcsenni, de mivel ezzel együtt tisztában vannak saját filmes hagyományaikkal is, általában sikerül a jól megválasztott kliséket jó helyre lopni és éppen ez az, ami nem annyira könnyű, mint elsőre gondolnánk.
Na ebben durván jók a franciák...tanuljunk tőlük!
