„Nincs mozink, mert nincs filmiparunk. A spanyol mozit csak az mentheti meg, ha elfogadja, hogy a mozi iparág is egyben”- e harcias mondat Alejandro Amenábar Tesis című művében hangzik el és a spanyol rendező mottójának is tekinthető, hisz eddigi filmjeit ebben a szellemben készítette, jelentős kritikai- és közönségsikert érve el. Ha egy spanyolt kérdezünk meg, ki a ma elő legnagyobb rendezője az országnak, a válasz nem Almodóvar lesz, hanem szinte bizonyosan Amenábar. Rendezőnk a hazai sikerek után ráadásul meghódította Hollywoodot is, először az Abre los ojos amerikanizálódott Tom Crusie kapzsi kezei között, majd elkészült a nagyprodukciós Más világ, hogy aztán az Oscar is zsebbe kerüljön a Belső tenger című drámáért...
Nos, talán az eddig siker szállt Amenábar fejébe, de a spanyol rendező úgy valamiért úgy érezte, itt az ideje egy gigatomán multiplex-kompatibilis történelmi filmet forgatnia, amely persze hatalmas társadalmi üzenetet is el fog juttatni a nézőknek - vélhetően a messiás-komplexus tünetei ezek, jó adag megalomániával nyakonöntve.
Az Agora ugyanis az ókori Alexandriában játszódó történelmi dráma a vallási intoleranciáról és csillagászatról, megtörtént események alapján. A probléma ott kezdődik, hogy Amenábar egyfajta isteni nézőpontot vesz fel és hatalmas totálképeivel mindezt baromi fontoskódoan próbálja tálalni. Igen, tudunk a vallási fanatizmus veszélyeiről és az 
intolerancia bugyrairól, a spanyol rendező mégis olyan pofával tolja ezt az arcunkba, mintha ő készítené erről az első filmet a világtörténelemben. Mindebbe ráadásul beleilleszt egy teljesen felesleges csillagászati ismeretterjesztést is, mely gondolom afféle metafizikai elmélkedés akarna lenni, de inkább egy Discovery-kisfilm stílusába megy át.
A vallási fanatizmus tehát rossz és a Föld ellpiszis-pályán kering - ezt az üzenetet az Agora durván két órában tárgyalja és szerkeszt hozzá egy hihetetlen béna szerelmi szálat is. A történet egyrészt esetleges, másrészt döcög és Amenábar mindezt azzal is megfejeli, hogy ennek mintha egyáltalán nem lenne tudatában. A gyengécske sztorit hatalmas díszletek közé helyezi és büntetően dagadós zenével szánékozik drámai mélységeket varázsolni oda, ahol valójában semmi ilyesmi nincsen. A film végig közhelyeket puffogtat, de Amenábar valamiért azt gondolja, az ókori környezeteben ez nekünk nem tűnik fel. A néző azonban nem hülye...
A film igazi tragédiája azonban az, hogy még a közhelyek felböfögése sem zökkenőmentes és a rendező szó szerint elveszik a gigantikus díszletekben. Mindenképp menő dolog az ókori Alexandriát óriástotálokban percekig pásztázni, de egy idő után az a kellemetlen érzése támad a szerencsétlen nézőnek, hogy a díszletváros építése teljesen öncélú volt és itt bizony a rendezői egó kivetülését kell szemlélnünk. Nem tévedünk, Amenábar tényleg két órán keresztül villog a látvánnyal - talán ezért felejtette el az olyan apró dolgokat, mint a színészvezetés vagy feszültségteremtés.
Épp ezért az Agora megtekintését szigorúan csak azoknak a perverzeknek ajánlanám, akik kíváncsiak arra, mi a "fontoskodó" szó filmes megfelelője és milyen büntetően "alkot" egy magától teljesen elszállt rendező. A többiek viszont értékes két órát spórolnak meg az életükből, ha kihagyják!
"Értékelés: 3/10"
