E rovat célja olyan fércművek bemutatása, melyek nem érdemlik ki a "film" megnevezést és éppen ezért nyújtanak bűnösen perverz szórakozást a efféle élményekre fogékony ínyenceknek. A múltkoriban már említettem a kultikus Ninja-trilógiát - a következőkben ennek 1981-es bevezető filmjéről, a Ninja színre lép címet kapott alapvetésről lesz szó. Nehéz azonban meghatódottság nélkül írni erről az "alkotásról" - itt bizony minden gagyi-videós amerikai ninjafilm apjáról van szó, az alapműről, melynek annyi későbbi B-élményt, farsangi ninja-jelmezt és műanyag dobócsillagot köszönhetünk - nem utolsósorban pedig e film nélkül kevesebb ízlésromboló, hangalámondásos VHS-trutyival lett volna lehetőségünk saját filmízlésünk rombolására...Az Enter the ninja tehát hatalmas klasszikus, a fehér sarokban Franco Nero félelmetes kardforgató tudományával, a fekete sarokban pedig Sho Kosugi (A ninja bosszúja) fanatikus japán figurájával!
A film pedig méltó a hírnevéhez, hihetetlenül zseniális! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ezt az egészet az alkotók közül bárki egy percig is komolyan gondolta. A "mű" kezdő képsorai például a létező összes filmes szabályt áthágják - rossz vágások, következetlen helyszínváltások és az időbeli folytonosság megtörése félelmetes amatőr ízt ad a filmnek és akkor még nem is említettem a hihetetlen gagyi "verekedéseket". A rendező mintha nem is törekedett volna valószerűségre, többször megmutatja a kaszkadőrök arcát, Franco Nero meg mintha 
gyógytesiről jött volna, még a futása is nevetségesen béna. Ha persze mindezeket esetleg meg is emésztettük, akkor rögtön ütni fog az a tény, hogy a dzsungelban lopakodó ninja fehér ruhában van (ennél feltűnőbb szín egyszerűen nincs) - aztán fokozásként az is kiderül, ez az egész expozíció egy ninja-vizsga (mert ilyen van). Ha esetleg maradt valaki, akinél mindez nem verte ki a biztosítékot, a japán kolostor mögött feltűnő amerikai nagyváros sziluettje talán a legkeményebb nézőből is előcsalja a perverzen szórakozó B-film rajongót.
Ezzel azt hiszem, ismertettem is a film legfontosabb mechanizmusát - a rendező egész egyszerűen annyi hibát követ el, hogy tényleg lehetetlen egy percig is komolyan venni itt bármit - akármennyire is megbocsátóak vagyunk, a film mindig mélyebbre tud süllyedni. A vicc az egészben, hogy az alkotók ezzel azt a fura eredményt érik el, hogy az egyik legperverzebb szórakozást nyújtják át a kitartó nézőnek. Nagy kár, hogy nem szándékosan követték el mindezt, mert ez a fajta filmezés tulajdonképp afféle posztmodern művészi gesztus is lehete - de mivel nagyon nem az, ezzel meg is adják a film utánozhatatlan zamatát. A rendező ráadásul képes volt önmagához hasonló kvalitású stábot összetobotozni - itt a vágótól a színészekig mindenki hozza a "szintet", a film így végeredményben egységesen rossz alkotás.
Színészi alakításokról egyébként a filmben nem is igazán beszélhetünk, Franco "Árpád" 
Nero e korai amerika-ninja figurája egy az egyben megegyezik a honfoglaláskori vezér-alakításával, cserébe viszont hihetetlen bajusszal büntet. A legdurvább azonban, hogy még így is ő a legjobb a filmben - a három főgonosz-figura humorosra vett karaktere a szánalmas szó új mélységeit tárja fel. Nem tudtam eldönteni, a rendező jónak gondolta-e a felvételeket vagy úgy volt vele, hogy ha szar, akkor már legyen nagyon az - mindenesetre nem hinném, hogy bármelyik jelenet felvételét egyszer is megismételték volna! Ez amúgy a verekedéseknél különösen vicces hatást kelt!
A történetet ezek után én nem is ismerteném, teljesen ad-hoc baromság, de a "forgatókönyv" fordulatait mindenképp érdemes követni - az egész annyira logikátlan és következetlen, mintha valami szürrealista dráma lenne. Az egyébként nem létező cselekményvezetést azonban hihetetlen módon a dialógok még alul tudják múlni: a főgonosz "Hé Ninja Úr" kiáltása szerintem minden idők egyik legjobb filmes mondata...Az alkotók egyébként következetesen próbálják adagolni a verekedés-humor-dráma egymásra következő elemeit, de a 
verekedések nevetségesek, a humor szánalmas a dráma meg önmaga karikatúrája, úgyhogy akaratlanul is érdekes ízű koktélt tudnak kavarni.
Talán a fentiekből már mindenki számára világossá vált, itt bizony nem filmtörténeti mérföldkővel van dolgunk. Ez a kilencven perc igazi bűnös élvezet, a gagyi netovábbja és igazi ökölkcsapás az agynak, de aki türelmes, az olyan legendás és emblematikus képsorokat fedezhet fel a filmben, mint minden idők egyik leggázabb főgonosz-halála (a képen), a ninja-liftezés vagy a síró-bajszos Franco Nero. Tényleg hihetetlen, hogy komolyan gondolták! A film értéke mindenképp abban a paradoxonban van, hogy olyan rosszat csináltak, ami már vicces, de ők vélhetően jót akartak és ettől a mű még viccesebb lett. Végeredményben persze a "film" értékelhetetlen színvonalú, de mindenképp ajánlatos megpróbálkozni vele, mert a rossz film fogalmának új mélységeit tárja fel - azaz másképp fogalmaza: piszkosul jó szórakozás!
