Nem mondhatnám, hogy teljesen értem ezt az egész képregény-mítoszt, valahogy az én 
szellemi fejlődésemből mindez szinte teljesen kimaradt és így sehogy sem áll össze a fejemben, miért is jó ezt a görög istenekre hajazó mitológiapótlékot követni. Ésszel persze értem én azt, hogy a Szabadság földje történelmileg gyerek és mint minden gyereknek, neki is szüksége van a saját fantáziából kipattanó mitológikus hősökre, de hogy az miért épp egy piros alsógatyát kék latexre húzó, Szuper vezetéknevű ufó, na azt már nem igazán vágom. Persze elindulhatunk azon a vonalon, hogy a mitológia tulajdonképp az emberi psziché kivetülése és mint ilyen, alapjaiban soha nem változik, csak a korra és népre applikált verziókban jelenik meg - innen nézve már talán jobban érthető, a görögök kedvenc szuperhőse miért egy villámszóró nőcsábász, a vikingeké meg miért egy kalapácsos svájcinéger, e nyomon elindulva biztosan megfejthető, Amerikának miért épp a latexruhás, álarcos közemberek jutnak.
Nem is mennék bele most bővebben ebbe a témába, nyilván óriási szakirodalmat lehet fellelni a képregényhősök és az amerikai néplélek kapcsolatáról és mindez nagyon messzire vinne - jelen írásban én inkább azt szeretném megvizsgálni, mindez hogyan csapódik le napjainkban a multiplexek vásznain. A képregényfilm ugyanis virágzik és ügyesen húzta ki Hollywoodot a nagy kreatív válságból azzal, hogy olyan öntőformát adott a filmesek kezébe, amellyel könnyen és korszerűen fejezhetik ki a célközönség aktuális álmait/vágyait és világképét. Azt hiszem, ez nem is kérdés, hiszen az Álomgyár csak akkor tud nagy kasszasikereket forgatni, ha pontosan megjeleníti az átlagos amerikai pénztárca (fehér középoszálybeli férfi) világát. Hiába ugyanis a 3D meg a parasztvakítás - ha a közönség nem rezonál a mesére, mindez csak kidobott pénz (a kóla is csak cukoros szörp, ha nincs 
mögötte életérzés). Talán nem kell ahhoz hájfejű producernek lennünk, hogy rájöjjünk a fenti rezonancia egyik legegyszerűbb receptjére: fogjuk az adott képregény-alapanyagot, felvarrjuk a ránciat és úgy átgyúrjuk, hogy azt pontosan telibe találja az aktuális hangulatot. Nem annyira nagy bűvészkedés ez, elvégre az adott univerzum vonásai közül csak azokat kell kiemelnünk, melyekre aztán ráharap a jónép.
A Vasember első része mindezt kétségtelenül a tökélyre fejlesztette, ráadásul az okosan fazonírozott belbecs szemkápráztató mestermunkával került a vászonra. A zseniális színészek, a drága trükökk és jó arányú móka/akció persze még semmit nem érnek, ha a mélyben nem működik fentebb említett mítosz-faktor - és szerintem a Vasember-mozi éppen ebben volt durván jó, elvégre pontosan teliba találta saját célközönsége igényeit és világképét. Míg ugyanis az új Batman metafizikai mélységekbe szárnyalt és a Sin City a képregény mint műfaj kereteivel szórakozott (és ezért volt siker mindkettő), addig a Vasember képes volt arra nem kis fegyvertényre, hogy magát a vérbeli kortárs amerikai legendát öntötte a vászonra. A következőkben azt szeretném felvillantani, hogy az alkotók tényleg bele tudták súvasztani ebbe a moziba mindazt, ami a mai amerikai tizen-huszas-harmincas (fehér amerikai) srácokat izgatja. Akárhogy kaparásszuk ugyanis a filmet, a felszínen és a mélyben is valahogy mindig a nagy amerikai álomba ütközünk és pontosan ez az kraft, ami életet lehel a vashalomba.
Nézzük csak meg Tony Stark figuráját! Már rögtön az elején csipázzuk, hiszen ő maga a megvalósult amerikai álom: egy milliomos playboy, aki ugyan örökölte a vállalatot, de már az első percben azt is megtudjuk, hogy amúgy rohadtul tehetséges srác. Ebben az alapállásban az az érdekes, hogy arrafelé lehet rajongani egy milliomosért (itthon a nagy pénzt titkolni kell, mert tuti stikli és bűzős árnyak vannak mögötte) - másrészt Tony milliót kemény munkával hozta össze a fater, és Tony sem érdemtelen erre az örökségre, mert 
tehetséges. Mi ez, ha nem maga a protestáns munkaetika...a gazdagság jó és csak megérdemelt lehet!
Az a tény persze, hogy hősünk kezdteben egy szétszórt köcsög, fontos adalék és egybevág az eddigiekkel. Ő maga így a már jól ismert tékozló fiú újabb példázata, akinek rá kell döbbennie: a gazdagság és a tehetség nem ajándék, hanem felelősség (tanmese a köbön)! Ehhez jön persze az apa árnyéka és a mainstreamben kötelező apakomplexus (bővebben itt) - Tony ugyanis vélhetően apja hatalmas árnyéka miatt fecséreli a tehetséget és éli a playboyok egyhangú és szürke életét...
A tékozló fiú, aki végül kiérdemli azt a helyzetet, amibe született és végül nemcsak felnő az apjához, de túl is szárnyalja? Ki ne vágyna erre a hamburger és kóla földjén?
Eddig persze még egy elég lapos "Good will hunting" utánérzéssel lenne dolgunk, amelyet enyhe apakomplexussal önetenek nyakon - ami azonban igazán újvilágivá és maivá teszi ezt az sztorit, az az amerikai szuperhatalmi hegemónia megjelenítése. Ezen a vonalon furcsa kettősséggel van ugyanis dolgunk: Tony ugye fegyvereket gyárt, amit a gonosz vállalat mindenféle arab terroristáknak ad el - de amikor hősünk erre rájön, akkor egy olyan szuperfegyvert gyárt le, amivel minden addigi fegyverét übereli. Tony vagyona tehát ártatlan civilek véréből származik és ő ezt arra használja, hogy megépítse az ultimate fegyvert...a békét pedig úgy akarja szavatolni a világegyetemben, hogy az övé a legtutibb kőbalta - azért e mögött azért nem nehéz felfedezni az amerikai világrendőr-hozzáállást.
Esetünkben persze a képlet még nem ennyire egyszerű, hiszen itt tulajdonképp a lelketlen-
tőkés-tömegfegyver csap össze a személyre szabott, csupaszív és eszes egyénnel. Amíg ugyanis olyan rakétákat gyárt Tony, amivel hegyeket lehet legyalulni, addig ő is csak a gonosz arctalan tőke eszköze, amint azonban megcsinálja a hasonló tűzerejű, de saját páncélját, rögtön szuperhőssé változik! Nem véletlen a történet ezen része: a gonosz, személytelen rakétából szilánk fúródik belé és a szíve felé tör (ergo a gonoszság), ő azonban tehetségét újra latba veti és megépíti a szuperreaktort (ergo a jóságot). A mellkas közepén világító kör egyértelműenen eligazít minket, elvégre ott maga a szív világít - Tony Stark onnan válik szuperhőssé, hogy a szívére hallgat!
Azt hiszem, nem kell nagyon elvakultnak lennünk, hogy megértsük az e mögötti mélyebb üzenetet is: Ámerika nem lehet tovább egész népek ellensége és nem háborúzhat többé a profitért, neki küldetése van, fel kell szabadítania az embereket a gonosz alól (bármit is jelentsen ez) és az egyes gonoszokat kell megölnie (terroristák) - nem gépekkel és bombábbak kell tehát legyakni az ellenséges országot, hanem emberi szívvel és lélekkel kell felkutatni és megsemmisíteni a gonoszt. Nem arctalan hadsereget kell küldeni az arctalan ellenség ellen - itt jó ember küzd a gonosz ember ellen és a jó a szívére hallgat, de eszes is.
Nem nehéz mindebben felfedezni a Bush-adminisztráció katonai akcióinak súlyos kritikáját - a film pedig azt a hatalmas bravúrt hajta végre, hogy úgy tud háborúellenes húrokat pengetni, hogy magát a világszintű rendcsinálást azért végeredményben pártolja. Akárhonnan nézzük ugyanis, végül mégis a nagy fehér amerikai férfi az, aki el tudja 
dönteni, mi a jó és a mi a rossz és csak neki van meg az eszköze, hogy e döntését tettekkel is alá tudja támasztani: ergo csak neki van szuperfegyvere!
Ha mélyebbre megyünk persze, itt azért még ennél is többről van szó! Ne felejtsük el, Tony a saját testét alakítja fegyverré, illetve a saját testi- és szellemi erejét erősíti fel egy géppel és innen nézve a film egy tech-himnusz is lehetne: ha az ember uralja a gépet, a világ ura lehet. A gép persze ember nélkül nem ér semmit, ahogy az ember is csak a géppel lehet isteni, illetve akkor, ha ez a kettő tökéletes egységbe forr! Erre a kedvenc jelenetem az Ikarusz-mítoszra hajazó magassági repülés - ekkor Tony tulajdonképp az ógörög fiúhoz hasonlóan a saját maga építette szárnyain túl magasra repül, de itt nem olvadnak meg a szárnyai, hanem megfagynak. Ez után azonban más történik mint az ókori mondában: hősünk nem hal meg, hanem az utolsó pillanatban mégis működésre bírja a szárnyait...Ikarusz megkísértette az isteneket és túlzott önbizalmáért nagy árat fizetett - Stark már nyugodtan elbízhatja magát, megvan a technikai tudása arra, hogy akár Istent is meglássa.
Mielőtt azonban bárki elmebeteg mókaölő vaskalapos elemzőnek tartana, gyorsan szeretném hozzátenni, hogy a filmkészítők nem valami nyílt propagandafilmet szándékoztak 
forgatni. Ezek a nagy akciómozik éppen azért tudnak annyira hatni, mert a felszín alatt ügyesen mixelnek össze mindenféle elemeket, a néző pedig nem feltétlen tudja miért, de rajong ezekért...E turmix miatt van az, hogy a Vasembert szinte bárhogy szét lehetne szedni. Lehetne akár marxista szemmel is cincálni (Stark nagytőkés), pszichológialag megmagyarázni (acélkemény test szexuális utalásként) vagy afféle önbizalmi tréningnek is lehetne tekinteni (erősítsd a saját tested és szíved - szuper leszel)- a film éppen ezért működőképes, mert a megcélzott néző megtalálhatja benne saját világát és kételyeire happy-end választ kap.
Akárhogyan is szedjük szét azonban a Vasember első részét, mintha tényleg egy irányba mutatna: "ha megérted, mire kell használod a benned lévő tehetséget, akkor semmi nem állhat az utadba, de azt sose feledd, hogy mindig a szívedet kell követned, mert akkor a helyes úton maradsz és megválthatod a világot!"
Gusztustalan nagy közhely ez tudom (afféle amerikai-álom szlogen), de a film végeredményben éppen ettől lesz telivér feel-good popcorn. Hollywood pedig éppen azért annyira nagyon jó tömegfilmben, mert a tökéletes kivitelezés mögé szinte mindig tud valami efféle kraftot csiholni, emiatt pedig a jónép zabálja a filmet. A Vasember e műfajban tényleg mestermunka.
Nagy kíváncsi vagyok, vajon a második rész megdobja-e ugyanezt. Az már most fixnek tűnik, hogy a kivitelezéssel semmi gond nem lesz - a kérdés csak az, hogy a mítoszt ismét jól gyúrják-e össze.
