Nemrég azt a feladatot kaptam, hogy válasszak ki és cincáljak teljesen szét egy két-három perces filmjelenetet. Ebben persze a legnehezebb talán épp magának az alapanyagnak a helyes megválasztása, hisz bármely szabadon választott filmrészletet szét lehet ugyan elemezni, de nagyon sokat értelmesen beszélni/írni csak olyanról lehet, amely minden tekintetben elsőrangú. Épp ezért én a kérdést úgy fogtam fel, hogy keresem a filmtörténet egyik legjobb jelenetét...
No persze olyan, hogy legjobb rengeteg van, a Keresztapa fináléjától egészen a Jó, a rossz és csúf stand-off párbajáig számtalan tökéletesen kivitelezett (és kurva király) szekvenciát lehet felidézni, én azonban mégis olyat kerestem, amely egyrészt tud valami bravúrosat, másrészt esszenciális a filmtörténet szempontjából is.
Ja, és csak két-három perces... Íme a választásom:
A Gonosz érintése című Orson Welles-film nyitó képsoráról van tehát szó, amely azt hiszem, egyértelműen óriási technikai bravúr és nem mellesleg a suspense magasiskolája. Gondoljunk bele, micsoda időzítés kellett ahhoz, hogy a folyamatos mozgásban lévő kamera képében mindig a megfelelő helyen legyen az autó, a szereplők és a statiszták is. Három és fél perc vágás nélküli folyamatos mozgás - ez még mostanság is igen komoly filmes bravúr, de 1958-ban még nem volt monitor, amin rögtön visszanézték az eredményt!
Welles azonban a nyitó képsort nem az öncélű virtuozitásért álmodta a vászonra, ezzel a fantasztikus daruzással+kocsizással elsősorban óriási feszültséget tud teremteni, hiszen végig játszik a néző elvárásaival (azaz az idegeivel)! Ha ugyanis a képen bomba van, az fel is fog robbani, tudja jól ezt a néző - ebben az esetben azonban Welles folyamatosan szivat minket. Először belevési a néző agyába, élesítve van a bomba (közeli a kézről ahogyan felhúzza az órát), majd mintha kézikamerával követnénk a sötét alak árnyát: a bombát az autóba teszi. Egy vihogó pár megérkezik, beül az autóba a kamera pedig távolodni és emelkedni kezd...de sehol a robbanás!
Sőt, a kamera elkezd távolodni, az autó pedig a képen kívülre kerül. Hova a francba megy a bomba? - kérdezi a néző és Welles innen végig azzal játszik, hogy az autó hol közelebb, hol távolabb kerül tőlünk, az idő pedig csak telik...ráadásul tovább húz minket azzal is, hogy hirtelen belép egy fiatal pár is a képbe és őket kezdjük követni, akkor most ők fognak felrobbani?!
Ráadásul mindezt azzal is aláhúzza, hogy az autó többször is képen kívülre kerül - most akkor ezzel a fiatal párral fog valami történni? Hol van a bomba? A képen kívüliség itt mesteri - a fiatal pár van a képen, mi mégis a bombára gondolunk, ami meg sehol...
E
kkor érkezünk meg a határra és egy nagyszerű dialóggal egyszerre vázolja fel a rendező a későbbi film szinte összes alapproblémáját - Vargas mexikói, amerikai a friss felesége, van valami bűnbanda aki a kopasz amerikai kocsijába bombát rakott. Welles még egy poénnal is tovább húz minket: a buta szőke ketyegést hall, senki sem figyel és a kamera végleg elhagyja a kocsit, mert innen egy klasszikus hollywoodi csókjelenet következik. A bomba meg elment...
Aztán BUMM! Ez azonban már a második jelenet (vágás volt) és a robbanás nem is férhetett be logikailag a hosszú első snittbe, hiszen a nagy feszültség éppen abból származott, hogy az a hülye bomba csak ketyegett, de nem robbant - Welles persze megteszi még azt a fricskát is, hogy végül valóban képen kívül robbantja fel, rávágva a nyálas csókjelenetre. Zseniális!
A jelenet azonban nemcsak a kameramozgás és az időzítés miatt zseniális, hanem mert minden részlete a helyén van. A mexikói határváros díszlete, a fények/árnyékok és a folyamatosan keresztbe mozgó statiszták csak fokozzák a jelenet feszült hangulatát, Welles pedig nem használ aláfestő zenét, inkább mindenféle zajokból és zenefoszlányokból építi fel a hangsávot - ez az egész pedig valahogy álomszerűvé is teszi a helyszínt. Mindez a feszültséggel kombinálva nagyszerűen játszik rá a határváros-szimbolikára: a bűn átlépi azt a bizonyos vonalat, elénk kerül, itt van.
Tegyük azonban félre a tökéletes technikai megvalósítást! A Gonosz érintése volt talán az utolsó nagy film-noir és ez a nyitójelenet egyben tökéletes összegzése is a műfajnak, ráadásul átvezet minket a későbbi thrillerek világába is. Welles olyan képsort varázsol tehát elénk, amely nemcsak minden elemében tökéletes, de hézagmentesen alapozza meg az egész filmet is, közben pedig egyszerre tiszteleg a múlt előtt és mutat a jövőbe...nem túlzás, tényleg a filmtörténet egyik legjobb jelenetéről van szó!
