V. A tökéletes képlet
A rendező cannes-i nagydíja és A múlt nélküli ember kiugró nemzetközi sikere talán épp e képlet erőteljesebb megvalósításának, felpörgetésének köszönhető. Ebben az alkotásában a szokásos melodrámai szálat Kaurismäki a film-noirral fűzi össze és a naiv-realista figuraábrázolást is sokkal tovább viszi, ezzel pedig a műfaji játékban rejlő irónia is szélesebb rétegek számára válik érthetővé és elérhetővé.
Amnéziás emberünk ugyanis afféle anti-Bogart hős, a film noir szabályaitól eltérően nem keresi a múltját, hanem egyszerűen csak örül az „újjászületésének” és együgyű óriáscsecsemőként kedzi élni a finn hajléktalanok életét. Kaurismäki viszont nem idealizálja el ezt a hajléktalan-életet, hanem fájdalmasan pontosan rajzolja meg. Naiv, gyermeki hősünk így egy csúnya, valószerűen lepukkant világban, nagy szeméthalom között kezd új életet, ez pedig mindenképp drámai. Mégis nevetnünk kell azonban rajta, hiszen egy faarcú, hatalmas emberről van szó, aki végül megtalálja a boldogságot ebben az embertelen világban és életet lehet a rozsdás konténerekbe. Ha nem lenne olyan naiv, talán nem lehetne boldog sosem. Ettől lesz az egész történet sötéten drámai és mégis felszabadítóan vidám.
Mindez tulajdonképpen giccs, de Kaurismäki minderre láthatóan büszke és nem is titkolja előlünk, ezzel pedig épp a giccs hazugsága tűnik el. Az Üdvhadsereg béna zenekara elkezdi a rock and rollt és a mozdulatlan hajléktalanok előtt mereven játszó, szedett-vedett rockbanda egyszerre tűnik közhelyesnek, abszurdnak és valóságosnak is.
Talán a legemblematikusabb Kaurismäki-történet is ebben a filmben szerepel, mintegy mellékszálként. Egy ügyvéd azért rabol ki egy bankot, hogy odaadja a pénzt azonak, akiknek tarozik – mindezt talán csak egy abszurd viccnek tartanánk, ha nem élne bennünk a sztereotípia, hogy az északi ember tartja a szavát. Nevetünk a történeten, de szeretnénk, ha talán mégis igaz lenne.
VI. Merre tovább?
A rendező legutóbbi filmjének viszonylagos kudarca talán épp ebből a nézőpotból érthető meg. A Külvárosi fények figurái az előző hősökkel ellentétben már fáradt, jövő nélküli emberek és új fejleményként a magányos hőst, a balekot már tényleg senki nem segíti (legkevésbé a csábító nőszemély). Az eleddig mindig felfedezhető segítőkészség sincs már sehol, a hős már abszolút csak sodródik. Ebben a világban tehát felüti a fejét a valódi gonoszság, a korábbi naivitás eltűnik, ezzel pedig megborul az eddigi nagyon finom egyensúly is.
A Külvárosi fények már sokkal reálisabb, drámaibb történet és nem szeretnénk, ha talán mégis igaz lenne. Főhősünkön már máshogy nevetünk, mint a többi lúzeren, itt már inkább szánalomból mosolygunk. Passzivitása már nem afféle gyermeki naivitás, ő már csak egyszerűen egy balfék, ezzel pedig eltűnik a kicsavart krimi műfaji játékának varázsa is. Ez már nem finom irónia, hanem kifigurázás és ezen nem változtat a film boldog lezárása sem: míg az Árnyak hőse egy nyálas slágertől kísérve elhajózik a napba, addig itt már csak egy finom kézfogás jut a hősnek. Ebben semmi bájos bumfordiság nincsen már.
Nagy kérdés, Aki Kaurismäki következő filmjében merre halad majd, hisszen a Külvárosi fények szerintem épp a rendező legfontosabb vonását adta fel: a kiélezett ellentétekkel most mintha nem tudna olyan finoman bánni, ebben az egyensúlyozásban már nincs annyi izgalom és báj.
VII. Összegzés
Kaurismäki filmjei tehát mintha egyszerre lennének mesék és dokumentumfilmek. Van ugyan valós helyük (Helsinki környéke) és idejük (valamikor mostanában), mégis mintha téren és időn kívül, a rendező fura látomásában léteznének. Ezek a figurák egy személyben mesei és valós emberek, épp csak annyira vannak elrajzolva, hogy boldogságkeresésükön egyszerre sírjunk és nevessünk is. Talán valahol mélyen tudjuk ugyan, hogy mindez afféle abszurd paródia, mégis olyan melegséggel van ábrázolva, amiben azért végül mégis szeretnénk hinni, ezért a finn rendező azt a bravúrt tudja véghezvinni, hogy az eltúlzott, milliószor látott érzelmeket egyszerre vesszük komolyan és nevetjük ki. Tudjuk, hogy itt nincs eltitkolva a giccs, hogy ez nem hazugság, hanem „csak” egy mese - de mégis olyan mese, ami jó lenne, ha valahol mégis igaz lenne, ha máshol nem, legalább a messzi északon.