Quentin Tarantino minden túlzás nélkül a kortárs amerikai film egyik legeredetibb és 
legellentmondásosabb alkotója. Munkásságát élénk viták kísérik, filmjeit pedig már számtalan nézőpontból vizsgálták, hisz az író-rendező sajátosan posztmodern alkotói gesztusa miatt e művek szinte tálcán kínálják magukat mindenféle elemzések, tanulmányok számára. Éppen ezért nincs abban semmi meglepő, ha Tarantino alkotásait a feminizmus szemszögén keresztül is megvizsgáljuk. Mindez persze azért is különösen indokolt, mert az ex-tékás rendező univerzumában szinte az összes filmes alkotóelem a megszokott hollywoodi mechanizmustól eltérő módon jelenik meg és ez alól termszetesen a nőiség és a női hős ábrázolása sem kivétel.
Tarantino munkásságának feminista szempontú elemzése ráadásul ugyanolyan ellentmondásokhoz vezeti a filmelemzőket, mint az egyéb irányú vizsgálatok: bár több alkotása dolgozik erős női főhőssel, egyértelműen feminista rendezőnek semmiképp nem tekinthetjük és akár még az olyan nézőpont is helytálló lehet, mely szerint ő valójában hímsoviniszta. Ezt alátámaszthatja, hogy Tarantino első két filmje valóban erősen férfiközpontú (a Kutyaszorítóban esetén még női szereplőről sem beszélhetünk) és a későbbi munkáiban megjelenő női hősök sem változtatnak ezen a képen. Gondoljunk 
például a Kill Bill női figuráira: Beatrix Kiddo vagy O-Ren Ishii valóban nem tekinthető igazán feminim jelenségnek.
Ez a vélemény persze az egyik szélsőség és rögtön fel lehetne hozni ellene azt a tényt, hogy a rendezői életmű központi eleme mégiscsak a sorsát kézbe vevő és férfiakon bosszút álló nő motívuma (Jackie Brown, Beatrix, a négy „halálbiztos” lány és Shosanna) – e hősök pedig nyugodtan tekinthetők az önmagáért kiálló, saját erejével tisztában lévő nő példás ábrázolásának. Mi ez, ha nem színtiszta feminizmus, szól a másik szélsőséges (vélhetően férfi) vélemény.
Való igaz, ez a fajta nőfigura tényleg csak a feminizmus egy felszínes és karikatúraszerű ábrázolása, e mögött még mindig a jó öreg férfiuralom logikája működik – Tarantino női hősei férfias játékokat űznek, bosszút állnak fegyverrel, ököllel vagy tűzzel és mindezt egyértelműen a férfinézők ízlése szerint teszik, így tehát nincs is itt semmiféle feminista fennhang.
A képlet persze mégsem ilyen egyszerű, hiszen ennek a véleménynek meg éppen az a tény mond ellent, hogy a Tarantino-filmek színésznői soha nem tekinthetők egyértelmű „hollywoodi” szépségeknek, éppen ellenkezőleg: e színésznőkből soha nem a felpumpált, eltúlzott és olcsó erotika árad, hanem karizma és öntudat. Szépségük soha nem egyértelműen fizikai természetű és Tarantino a testiségüket sem ábrázolja szinte soha - e 
hősnők a testük megmutatása vagy kihangsúlyozása nélkül válnak a férfiszem számára vonzó figurákká, szépségük inkább vagányságuk, öntudatuk eredménye.
Talán e rövid és csak néhány felszínes gondolatfoszlányt felvillantó bevezetésemből is jól látható: Tarantino feminista szempontú elemzése nagyon izgalmas és sokrétű feladat, mely nem mentes az ellentmondásoktól sem. Ezt a picit kusza képet azonban tovább árnyalja az a fontos életrajzi adalék is, hogy a rendező csonka családban nőtt fel és fiatal édesanyja egyedül nevelte - az erős nőfigurák iránti érdeklődése tehát semmiképp sem lehet véletlen műve. Ennek ellenére én mégis szinte kizártnak tartom azt, hogy a filmek íráskor vagy rendezéskor mindezek tudatosan felmerülnének benne és a történeteit feminista szempontból is átgondolná.
Tarantino ugyan láthatóan szimpatizál női hőseivel és ezek a karakterek valóban felfoghatóak a saját sorsát kezébe vevő nő különböző verziójának is, de ezek a figurák egyúttal jócskán elrajzoltak és képregényszerűek is, saját sorsuk irányítása pedig mégiscsak a férfias viselkedésük eredménye. Ezeknek a hősönknek a boldoguláshoz el kell fogadniuk a maszkulin világ szabályait, a sokat emlegetett „girl-power” nála csak ennyit jelent, és nem többet – ezért pedig Tarantino filmjei nem tekinthetők egyértelmű feminista alkotásoknak, még ha a első látásra annak is tűnhetnek.
Legalábbis általánosságban ez igaz a munkásságára. Az életműben viszont véleményem szerint mégis akad egy fontos kivétel, amely ellentmond az előbbi megfigyeléseknek és nemcsak a felszínen tekinthető feminista hangsúlyú műnek, de valóban az. A következő részben ezért majd annak az állításnak az alátámasztására vállalkozom, hogy a Jackie Brown ténylegesen feminista filmnek nevezhető.
folyt.köv.
